Barátság fűzte többek között Moholy-Nagy Lászlóhoz, aki a művészi autonómiát látszólag bekebelező fényképezőgép kihagyásával készített fotogramokat és fotómontázsokat, hogy ezzel még inkább demonstrálja a művész szerepét a fotózás folyamatában. A kiállítás életrajzi adatokat feldolgozó vitrinjeiben Moholytól egy írógéppel írt levelet olvashatunk, amelyet 1938-ban küldött a fotográfusnőnek, épp abban az évben, amikor a Bauhaus alkotásait „elfajzott művészetnek” minősítették Németországban, és amikor ő a tengerentúli New Bauhaus iskola alapításán dolgozott.
Szintén meghatározó kapcsolata volt Besnyőnek Kepes Györggyel, aki a fény, a látás és a technológia kapcsolódási pontjait kutatta, szovjet avantgárd filmeket néztek berlini mozikban. Friedman Endrével, a későbbi Robert Capával egy házban nőttek fel, és a harmincas évek Berlinjében is találkoztak. Besnyő tehát közvetlen közelről látta a fotográfia útkeresését, amelyben ő maga a fotó valósághűségének kiaknázására, dokumentarista szerepének sokrétű lehetőségeire fókuszált, eleinte a kísérletező avantgárd fényképezési gyakorlatával.
Budapesten a kor haladó szellemű műtermében Pécsi Józseftől tanult fényképezni, néhány korai fotóján még láthatók a magyaros stílus hatásai is, ám ezeket gyorsan felváltották a modern fotografikus technika fogásai. Ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe a Kassák Múzeumban látható kiállítás, amely adottságai miatt nyilván nem lehetett az 1986-os Fél évszázad munkája címmel a Műcsarnokban vagy a 2012-es The Sensuous Image című, a párizsi Jeu de Pomme-ban látható kiállításhoz mérhető, összegző jellegű tárlat. A kurátorok célja láthatóan nem is ez volt, hanem inkább az, hogy a hagyatékból szabadon válogatva olyan fogást találjanak az életművön, ami a galériatér arányaihoz és a hely szelleméhez mérhető.
A berlini Alexanderplatz építkezéséről készült képeken madártávlatból és közvetlen közelről láthatjuk a tér átalakításán dolgozó munkások erőfeszítéseit. A vad perspektívaváltások, a Bauhaus stílusnak nevezett kompozíciós eljárások egyik jellemző karaktere köszön vissza a képeken. A kurátorok talán erre ráerősítve helyezték az alul- és felülnézetből készült képeket egymás közvetlen közelébe, közös keretekbe. Az üvegajtóval leválasztott, megfelelő hőmérsékleten tartott eredeti kópiákat bemutató terem ugyan elég tömény, de a rendezés megmenti a helyhiány miatt sűrűn elhelyezett válogatást: az egyes fotók és szöveges asszociációk pontosan szerkesztett hálójában a látogató maga fedezheti fel az összefüggéseket. Így rímel például az egyik fotón látható, csatornapartra írt „munkások” felirat Besnyő Éva egyik falon kiemelt gondolatára: „Munkás vagyok. Egy fotográfus.”
„Az összhangot kerestem a részvétel és a fényképezés között” – olvashatjuk egy másik falon, utalva arra, hogy Besnyő később, a hetvenes években a Dolle Mina nevű, holland feminista csoport „fotósa” lett, képei fontos dokumentumai a csoport akcióinak. Számára nem egyszerű munka volt ez, maga is hitt bennük, támogatta céljaikat. (Ahogy az idézet angol fordítása is jelzi, ez még nem az az 1960-as évek végétől elterjedő részvételi művészet, amely bevonja közönségét az alkotás folyamatába, inkább egyfajta összeolvadás a témával.) Besnyő életrajzírója, Willem Diepraam a kiállításon látható dokumentumfilmben ezt az anyagot fontos történeti dokumentumnak, de művészeti szempontból érdektelennek tartja. A modernizmus felől nézve talán igaza van, mindazonáltal nem biztos, hogy hatalmas baklövés Besnyő Éva és a Dolle Mina munkakapcsolatát az együttműködésen alapuló projektek előképének tekinteni, és ezáltal progresszív művészeti törekvést látni benne.
Besnyő Éva nagyon vagány nő volt. Fotós tanulmányait még a Horthy-korszakban, egy, a női emancipációt nem különösebben támogató közegben kezdte, és már ekkor kialakította magának azt a független, hivatásos fotós attitűdöt, amely egész életében elkísérte. A kiállítás ugyan nem vállalkozik életének naplószerű feldolgozására, de számos ponton megvilágítja a képek mögötti embert, aki pontosan tudta, hogy munkájának hatása van.
Amikor Homérosz leírta Akhilleusz pajzsát, megteremtette a műtárgyleírás szabatos műfaját. Csatlós Judit és Juhász Anna kurátori megközelítése talán nem ennyire forradalmi, de felettébb figyelemreméltó. Besnyő Éva ezen a tárlaton korának vizuális kihívásaira egyszerre professzionálisan és érzékenyen reagáló fotográfusként jelenik meg, akinek repertoárjában a szociofotográfia hagyományos témaválasztásai mellett ott láthatjuk a gyermekét szoptató, a munka világában kettős feladatkört is sikeresen ellátó, anyaként és dolgozó nőként egyaránt helytálló embereket. Ő maga is egyszerre testesítette és formálta meg ezt az eszményképet. Hol ironikusan, mint a (bevásárló)kosárból előtűnő női portré esetében, hol az avantgárd vonalvezetés mentén, mint a dunai hajón ápolóként megjelenő nők esetében. A kiállítás ennek az interpretációs síknak a kidomborítására vállalkozik, és jelzésszerűen fel is villant olyan dokumentumokat, amelyek ennek elérésében segítették az alkotót, aki nem volt híján, mai szóval kifejezve, az önmenedzsment változatos eszköztárának sem. Ha kellett, levelet írt Arthur Koestlernek, ápolta nemzetközi kapcsolatait és magyarországi barátságait, egyengette a környezetében élő tehetséges művészek útját.
Előttünk tehát egy hosszú és aktív életút, amely Magyarországon indult, de végül Hollandiában teljesedett ki. Bár a művész maga is elejt egy olyan mondatot a róla készült dokumentumfilmben, hogy talán már a húszas éveiben abba kellett volna hagynia a fotózást, hogy egységes képet hagyjon hátra, a Kassákban látható kiállítás erénye, hogy elengedi ezt a modernista nézőpontot és más, a humanizmus és a női egyenjogúság értékei felől is bemutatja az életmű nem túl nagy szeletét.
Kassák Múzeum, megtekinthető december 13-ig
