Az építészet látványos tud lenni, ezért vonzó a hatalom számára

Az Építész Mesteriskola jövőre ünnepli megalakulásának 70. évfordulóját. A laikus közönség számára ismeretlen intézménynek a szakmán belül óriási nimbusza van, ennek okairól is kérdeztük a közelgő évforduló kapcsán az iskola egyik vezetőjét.

Magyar Narancs: Mitől érdekes az Építész Mesteriskola?

Dévényi Tamás: Inkább az a kérdés, hogy az építészet érdekes-e. Szerintem az építészet akarva-akaratlanul olyan erős hatással van mindnyájunk életére – még arra is, aki barlangban él –, hogy botorság lenne azt mondani, hogy nem érdekes.

MN: Mondja ezt valaki?

DT: Nem mondja, de amíg arról például mindenkinek megvan a határozott véleménye, hogy milyen a jó foci, arról már kevésbé, hogy milyen környezetben jó élni. Ez persze nem az emberek hibája, az oktatási rendszerünk ilyen: gyerekként nem kap akkora hangsúlyt az építészeti kultúra, hogy felnőttként természetes legyen, hogy éppúgy van építészünk, mint mondjuk fogorvosunk.

MN: Ezért jött létre a Mesteriskola?

DT: A Építész Mesteriskola egy hosszú és politikával jócskán átszőtt folyamat eredménye. 1953-ban indult, amikor az itteni világ száz százalékban előzmények nélküli szovjet import volt. A Szovjetunióban a pártvezetés rengeteget dolgozott azon, hogyan tudja magát hitelesíteni az építészettel. Ott a cári rendszert váltotta a szocializmus, jött az „aha-élmény”, hogy most minden új lesz, beleértve az építészetet is. Ebből nőtt ki az orosz avantgárd, amelynek köszönhetően például Le Corbusier megtervezhette a húszas évek végén a Szovjetunióban a Centroszojuzt. Amikor ezt az optimista szakaszt felváltotta a sztálini világ, másféle esztétikára volt szükség: visszanyúltak a történeti építészethez. Ez a fordulat nálunk is bekövetkezett. A háború előtt meghatározóak voltak a különböző politikai beállítottságú, elkötelezett modern építészek: Fischer József, Janáky István, Kozma Lajos, Molnár Farkas, Rimanóczy Gyula és társaik, akik magukat a hivatalos neo­barokkal szemben határozták meg. A modern iskolázottságú tervezés automatikusan folytatódott a háború után is, ahogy egész Európában. Amikor nálunk is megtörtént a sztálinista–rákosista fordulat, az addigi modern hirtelen már nem volt progresszív, más kellett, de mivel importáruról volt szó, bizonytalanság támadt, hogyan tudunk a Nagy Testvérnek megfelelni. Elindult a szocreál, de ehhez kellettek volna tervezők is. Ekkor jött az ötlet, hogy létrehoznak egy iskolát, ahol a megfelelő szemléletű tervezőket kinevelik. Ez lett a Mesteriskola.

MN: Mi teszi az építészetet annyira vonzóvá a hatalom számára?

DT: Például a nagysága. Hogy az eredmény látványos tud lenni. Az építészet többnyire nem kérészéletű dolog, és egy fiatal rezsim számára a stabilitás felmutatása nagyon fontos. A Mesteriskola is ezért jött létre, a gond csak az volt, hogy akik mesterek lehettek volna, mind modern építészek voltak. Néhányan önkritikát gyakoroltak, és kommunistaként elfogadták az új irányt (mint Major Máté), de az iskola vezetője, id. Janáky István nem volt kommunista.

Ő is igazodott és megpróbált más modorban tervezni, de igazi szocialista-realista háza sosem épült. Az új iskolában tanítottak orosz nyelvet is az építészet mellett. Az első évfolyam tervei nagyon vegyes képet mutatnak, vannak eminens szocreál tervek, vannak, akik csinálták tovább, amit ők jónak gondoltak, és voltak középutasok. A szocreál azonban rövid ideig tartott, nem volt rá idő, hogy meghonosodjon, hiába volt pártellenőrzés. 1956 után visszatért a modern építészet, a pártban pedig rájöttek, hogy nem káderek sem a tanárok, sem a hallgatók, mégis hetente gyülekeznek. Ekkor már az építészet presztízse is csúszott lefelé, nem kellett annyira a politikusoknak, 1960-ban meg is szüntették a Mesteriskolát.

 

Fotó: Palágyi Barbara 

MN: Hogyan indult újra?

DT: Ez Szendrői Jenőnek köszönhető, ő statikus-építész volt világ életében, egy időben az Iparterv vezetője, politikailag elfogadható, széles látókörű ember. Az Iparterven keresztül egyfajta racionális építészet híve, s a Mesteriskola kérdését is reálisan fogta fel. A mesterképzés fogalma addigra valamiféle elitista színezetet nyert, holott az iskola létrehozása idején a szó eredeti, szakértői értelmében használták, a textilgyári munkásnőknek is volt mesteriskolájuk, meg a festőművészeknek is. Szendrői mondta, legyen ez a Fiatal Építészek Köre, ami kifejezi, hogy itt lazább társulásról, nem hivatalos intézményről van szó. Engedélyt kapott felülről is, és 1970-ben újraindította az iskolát. Ő volt a vezetője, és egy személyben felelt mindenért. Innentől kezdve nem volt követelmény a direkt megfelelés a pártnak, a felvétel szigorúan szakmai alapon történt.

MN: Kik kerülhettek be?

DT: Az első ciklus hallgatóit még a tervezőintézetek legjobbjaiból válogatták. Később felvételi rendszer működött. Az első három ciklust elvégzőkből neves építészek lettek, s lett is az iskolának nimbusza. Szendrőivel nagyon megváltozott a tartalom. Az a kiegyensúlyozottság, amit ő és később az utódja, Arnóth Lajos képviselt, azt jelentette, hogy minden irányból le voltak védve. Tűrt vagy akár tiltott kategóriába tartozó írókat, szociológusokat is meghívtak, Konrád Györgyöt, Szelényi Ivánt, de karácsonykor például Ritoók Zsigmond beszélt a hitről. A Mesteriskola végig független tudott maradni, még az 1953–1955 közötti első ciklus sem vált a rendszer közvetlen kiszolgálójává.

MN: Hogyan tudták ezt elérni?

DT: A tanárok, mesterek nem kértek fizetést, mert úgy álltak hozzá, mindenki adhat ennyit az életéből a következő generációnak, és a hallgatóknak sem volt kötelező tandíjat fizetniük. Máig így működik az iskola, nulla pénzmozgás van. A forrást a szocializmusban az Építési és Városfejlesztési Minisztérium folyósította, a rendszerváltás óta pedig az építészeti pályázatokon elnyert összegek biztosítják. A mesterek a saját szakmai eredményeiket adják a közösbe, a hallgatók pedig többszörös túljelentkezés után pályázaton jutnak be. 16–25 fiatal építész és 10–15 mester már komoly szellemi műhely, és ez meggyőzi például a polgármestereket, akiket azzal keresünk meg, hogy szívesen foglalkoznánk a településük adott problémájával. Egy ciklusban legalább 5–6, de volt, hogy 9 pályázaton vettünk részt a Mesteriskolával. (2001-ben a Mesteriskola csapata nyert a Roosevelt téri „Spenótház” áttervezésére kiírt titkos, meghívásos pályázaton, de nyertes tervük alapján épült meg a győri Mobilis interaktív kiállítási központ is 2011/2012-ben – Z. A.) Van egy klasszikus tervpályázati zsűri, amelynek az adott település vezetője az elnöke, a Mesteriskola vezetője az alelnöke, és az épp nem pályázó mesterek is a tagjai. Néhány éve a hallgatók is szavaznak egymás terveire alternatív zsűri keretében. Ezek a fiatal építészek az ország különböző egyetemeiről jönnek, korosztályuk elitjének a véleményét fogalmazzák meg, ami számunkra is tanulságos. Van nyertes, de a díj összegét nem ő kapja meg, hanem az iskola, így a versenynek abszolút csak szellemi tétje van. Nagyon messze kerültünk a Rákosi-kor felülről lefelé működő, centralizált struktúrájától.

MN: Mire fordítják a díjazás összegét?

DT: Minden ciklus végén van egy nagy kirándulás, amelynek a célja lehet például Észtország és Litvánia, de lehet akár Kína is, közben pedig egy kisebbet is szervezünk, valamilyen közelebbi úti céllal, mint például a Felvidék vagy Szlovénia. Ezenkívül vannak magyarországi hétvégék, amelyek korábban előadásokkal, mostanában inkább épületlátogatásokkal telnek – jobbára klasszikus modern és kortárs épületeket nézünk meg, de szerepel a listán történeti építészet is. Alapjáraton kéthetente pénteken van Mesteriskola, ilyenkor a legkülönfélébb tárgyú előadásokat hallgatunk, épületlátogatásra, kiállításra megyünk. A programot a mesterek és hallgatók közösen alakítják ki. Most tíz mester van, még a Szendrői–Arnóth-időszakból. Arnóth Lajos nagyon helyesen meglátta, hogy az egyszemélyi vezetés ideje lejárt, és amikor leköszönt, Golda Jánossal kettőnkre bízta az iskolát. Ezzel sikerült megtartani azt a fajta szellemiséget, amely a szakma minden pólusát igyekszik elérni.

MN: A rendszerváltás előtt kivételes rangot jelentett bekerülni a Mesteriskolába, de még a tervezői besorolásban hivatalosan is magasabb fokozatot adott, mint a diploma. Most is ilyen jelentőségű az iskola?

DT: Korábban száz körül volt a diplomázók száma, ma hét egyetemen képeznek több száz hallgatót, több helyen van DLA-képzés is. A nagy állami tervezőirodákból sok kicsi magániroda lett, egyre többen szabadúszók. Ezekből következik, hogy megváltozott a Mesteriskola jelentősége, nem vezet egyenes út ide. De ma is igaz, hogy a minőségi építészetet képviseli, a mesterek egytől egyig komoly díjakkal is elismert művelői a szakmának. Ám ha megnézzük, hogy milyen házak épültek és épülnek szerte az országban, sajnos azt kell mondanom, hogy a Mesteriskola nem tudott az átlagos építészeti színvonalon változtatni.

MN: Sokan vádolják az építészeket azzal, hogy elefántcsonttoronyban ülnek, nem kommunikálnak a közönséggel. Vegyünk egy friss példát, meg tudjuk például közérthetően magyarázni, hogy építészetileg mi a gond a Néprajzi Múzeummal?

DT: Nagyjából az, hogy van. Ez a beépítés annak a klasszikus rákosista–sztálinista elvnek a mentén tudott létrejönni, hogy csináltak neki egy helyet a Városligetben. Egy valóban konzervatív értékek mentén gondolkodó hatalom visszaállította volna az 1800-as évek eleji Rondót, amelynek megvoltak a nyomai.

Azzal, amit most csináltak, legitimálták és tartósították azt a gyakorlatot, hogy a Ligetből politikai megfontolásból el lehet foglalni területet. Rá­adásul kétszer hosszabbat, mint az Országház. Építészeti karaktere alapján ez formaalapú gesztusépítészet, ami számomra sosem volt érdekes.

Úgy gondolom, ezt a fajta skin-építészetet (ahol a külső burok, a „bőr” válik fontossá – Z. A.) eleve mentőövként találták ki arra, hogy mindegy legyen, mi van belül. Eltűnt az a mélyen rejtőző, szerves kapcsolat, ami egy ház formáját és tartalmát összehangolta. A másik probléma az ötvenhatos emlékmű és a ház viszonya: régen a Rondó volt a Liget főbejárata, az emlékmű most ezt elállja, az új ház pedig az elveszett tartalom hiányára ráerősít.

MN: Van a Mesteriskolának saját építészeti szemlélete?

DT: Minden mesternek van saját építészeti véleménye, de ezt nem akarjuk szuperponálni. A világban azt látjuk, hogy a látványépítészet hódít. Ezzel együtt kell élni, de számomra ebben semmi érték nincs. A Mesteriskolában korosztály és szemlélet szerint is nagyon széles a spektrum, kétségtelen, hogy formalista építész nincs túl sok köztünk. De az a gazdagság, amit a mesterek praxisa jelent, elegendő közeg a hallgatóknak arra, hogy maguk válasszanak. Makovecz Imre is volt mesteriskolai tanár, pont akkor, amikor én is oda jártam, aztán megcsinálta a maga Vándoriskoláját a Kós Károly Egyesülésen belül. Toleránsak vagyunk, de persze van egy elég tág véleményünk az építészet mibenlétéről.

MN: Körül tudná ezt írni?

DT: Igyekszünk távol maradni az önmegvalósító építészettől, értelmes, nem formaalapú építészetet tanítunk. Szabó Levente munkája, a régi budai városháza felújítása a Szentháromság téren talán a nagyközönség előtt is ismert, jó példa erre. De érdemes megismerni kevésbé szem előtt lévő, nemrég elkészült épületeket is, például Getto Tamás és Sztranyák Gergely pécsi piacát, vagy Frikker Zsolt új egyetemi épületét a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Kara számára a Szentkirályi utcában; egyébként Tamás és Zsolt mindketten mesterek nálunk. Mindenki számára látható példa a 4-es metró építészete, ami szintén vállalható, és ugyanakkor látványos is – jómagam a Rákóczi téri megállót terveztem.

 

Az új pécsi vásárcsarnok látványterve

MN: Mi a gond a hivatalos építészetpolitikával?

DT: A mindenkori hatalom évtizedekre visszamenőleg az új építést támogatta, sokáig a csok is csak új házakra volt felvehető. Ez az építési láz egyébként világszerte jellemző, a sztárépítészet kultusza is ennek a hátborzongató fétisnek a terméke. Sajnos a művészettörténészek egy része is úgy gondolja, hogy amíg nincs sztárépítészet Magyarországon, addig nem fog változni a hazai építészeti kultúra, nem lesz világhírű a magyar építészet. Ahogy nem sikerült megúszni a városszéli dobozáruházakat – miközben lett volna rá lehetőség, hiszen a nyugati rossz tapasztalatokat már ismertük –, úgy a magasházakat sem ússza meg Magyarország. Ráadásul vannak jó példák: Svédországban, Svájcban csak akkor bontanak le valamit, ha végképp használhatatlan. Itthon az értékalapú szemlélet szembemegy a haszonelvű befektetői gondolkodással: egy régi házzal bíbelődni sokkal drágább, mint újat építeni. A másik ok szemléletbeli: amíg a régi nem jelent presztízst, addig nem lesz rangja a megbízók szemében, csakhogy így végképp eltűnik egy kor építészeti lenyomata.

MN: Ez nincs ellentmondásban azzal, hogy a historizmus építészetét pártolja a kormány?

DT: Az tisztán emlékezetpolitika, nincs köze az építészethez. Ami visszaépül, csak körülbelül olyan, mint volt (vagy lett volna): jó példa erre az Országház mellett át- és visszaépült két irodaház a Kossuth téren.

A felmelegített formáknak nincs építészeti tartalmuk, csak az a feladatuk, hogy azt állítsák: ilyen volt a múlt. Ugyanakkor az igazi múltnak nincs értéke.

A vári példák esetében a homlokzat az ablak külső síkjáig lesz olyasmi, amilyen volt, mögötte bármi lehet, raszteres álmennyezet is. Magyarországon nincs nyilvánosságuk ezeknek a projekteknek. A tervező mozgástere azon múlik, hogy milyen a politikai beágyazottsága, személyes ambíciója. A tehetsége sokszor másodlagos.

MN: Mekkora az építész felelőssége egy-egy épületnél?

DT: Nekem úgy tűnik, egyre kevesebb. Ha a várbeli építéseket nézzük, látszik az irány: a Várbazárnál még megjelenhettek kortárs anyagok és megoldások, a Honvéd Főparancsnokság esetében már egy tyúkmellalakú, sosem volt, de stílusban tervezett bővítés épül, ami annyira antiépítészet, hogy már el sem kell árulni, hogy ki tervezi. Szerintem az építész mondhatna nemet is, de ez már a szakmánk belső problémája. Sajnos az egyik legbetegebb szakma az építészet. Egyébként, ha valamilyen érdek úgy kívánja, olyanok házait is simán lebontják, akik amúgy politikailag jól beágyazottak.

MN: Mire kellene törekednie az építészetnek, hogy „felgyógyuljon”?

DT: Egyértelműen a meglévő értékek megőrzésére és értő kezelésére. A műemlékvédelem majdhogynem megszűnt, azzal a mottóval, hogy nincs különbség régi és új ház között. Nyilván nem így van, ha a régi házak – és hangsúlyozottan nem csak a hivatalos műemlékek – értékké válnának, az sokat segítene az építészeten. Ehhez az építészeknek kell példát mutatni, nem jó út, hogy kibelezzük a régit, és csak a homlokzat marad, mint például a Radetzky-laktanyánál, a Bem téren. Az építési kedvnek alább kellene hagynia, és vissza kellene térni egyfajta természetes életformához. Az energiatudatosságot is helyre kellene tenni: az energiahatékonyság már olyan szinten áthatja az építést, hogy az ember a maga természetes igényeivel eltűnik, és csak energiahatékony tárgyak épülnek. Abban bízom, hogy előbb-utóbb megtalálja az építészet a valódi helyét, és ez nem a folytonos új építést jelenti, hanem kiegyensúlyozott viszonyt a környezettel, amelynek részei a házak is.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.