Képzőművészet

A legnagyobb – és a magyar művészettörténet-írás szempontjából megkerülhetetlen – anyaggal rendelkező műgyűjtő, Antal Péter, a debreceni Modem és a Déri Múzeum az elmúlt hónapokban borús-felhős hírekben angazsálódtak.

Szeptemberben lesz a tizedik PLACCC, a helyspecifikus és köztéri művészeti fesztivál, amely 2008 óta vonul ki a kőszínházból a közterületre, nyilvános épületekbe, utcára. Mert színház ott van, ahol a néző. De miért nincs köztéri színház diktatúrákban, miért hiányoznak a hagyományai nálunk? És mit jelent a közterekhez való jogunk?

A véletlen nagy tréfa- és tanítómester, viccei didaktikusak, példázatai szórakoztatóak. Párizsban most tucatnyi nagy kiállítás szédíti a nézőt, dönt meg vagy erősít fel benne előítéleteket a 20. és 21. század művészetéről, s miután kizártnak tarthatjuk, hogy Franciaországban a magán-, városi és állami galériák, kiállítóhelyek és múzeumok egyeztessék programjukat, csak abban hihetünk, hogy a véletlen szabta meg a tárlatok egyidejűségét, a sors rendelte egymás mellé vagy környékére az egymástól látszólag tarkán és harsányan elfele tartó bemutatókat, melyek mégis valami hihetetlenül sűrű és gazdag szövetbe kötődnek-hurkolódnak össze. Véletlen szőttes, amiben a szálak rendbe bogozódnak.

A Kálmán Makláry Fine Artsot Európa 55 legjobb galériája közé sorolta az Artnet nemzetközi művészeti portál. Hosszú út vezetett idáig.

A művész kétségkívül a kortárs magyar művészet egyik nagyágyúja – és itt nem feltétlenül a műtárgy­piacon betöltött sikeres szereplésére gondolok (bár az sem lebecsülendő), sokkal inkább arra, hogy a festői nyelvében a 2000-es években véghezvitt radikális változtatások óta minduntalan képes meglepni a befogadót.

A harmincas éveinek elején járó festőművész kiállítása leginkább Janus-arcúnak nevezhető; mintha két eltérő kézjegy lenyomatait látnánk, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak egymással. A Raiffeisen Galéria immár egyetlen terében (az oldalsó kiállítótermeket ugyanis le/bezárták) összesen nyolc mű látható: négy olajfestmény és négy akvarellmunka.

Mint egy kimerevített operettfinálé: roppant szórakoztató, a harsány hülyeségeket a szofisztikált szépelgéssel, a karnevált az ortodox ceremóniával, a campet a hazaszeretet magasztosságával, a naivitást a száraz üzleti megfontolásokkal és a fakezű féldilettantizmust a bravúros technikával elegyítő tárlat a huszonöt éve alakult, majd osztódó, most a Ludwigban mégis egységesnek láttatott művészcsoport történetén és munkáin keresztül a jelenkori orosz művészet egy igen fontos szeletét hozta Pestre.

A Várkert Bazárban megnyílt, az I. világháborúról szóló kiállítástól pontosan azt kapjuk, amit a Terror Háza csapatától vártunk: a szó szoros értelmében színes-szagos szellemvasutazást, ahol a háború borzalmai rémisztgetnek bennünket.

A számos magyarországi csoportos tárlaton is szereplő osztrák művész harmadik egyéni kiállításának címe egy magyarra nehezen lefordítható és kissé ironikusan átírt idézeten alapul.

Az új közterületi fotóstörvényről, eladhatatlan fotóalbumokról, a digitális és a terápiás fotózásról, az ún. utcás fotóról meg a kis magyar szépségről beszélgettünk a MOME docensével.

Bár egy Ferenczy-kép most fennakadt a hálón, a második világháború alatt a közgyűjteményekből ellopott több ezer műtárgy zöme észrevétlenül cserél gazdát – és ez szinte senkit sem zavar.

A fiatalság (mint szokták volt mondani) nem erény, hanem állapot; de a tehetség kortól független.

A Ludwig-gyűjtemény szovjet-orosz szekciójának ezernél is több művéből Pesten alig félszáz darabot őriznek letétileg, most látványos amalgámként ezek töltenek ki egy emeletnyi teremsort.