Képzőművészet

A furcsa (egész pontosan 10+4 ferde vonalból és a közé ékelt szóból álló) művészi képződmény (márkajegy vagy művésznév) úgy jött létre, hogy 2001-ben, Kölnben összeköltözött egy űrelektronikus slágerproducer és egy interfésztervező informatikus.

Nem mondott nemet a Nemzeti Szalon felkérésére, de pottyantós budinak festette meg a felcsúti stadiont. Azt mondja, a maga eszközeivel harcol a gyalázat ellen, ami a mai magyar kultúrát jellemzi.

A roma test politikája című programsorozat első részeként realizálódó kiállítás elsősorban arra a gyakorlatra kíván reflektálni, amely a „beágyazódott idegengyűlölet és rasszista tendenciák”, valamint az ezt „újratermelő és újragerjesztő tömegmediális kulturális gyakorlatok” miatt a roma embereket „történelmileg konstruált, faji kategórián alapuló sztereotip kategóriákban látja, illetve láttatja”. Voltaképpen az ún. „külső tekintet” kritikájáról van szó – mielőtt rátérnénk magára a kiállításra, illetve megvizsgálnánk e kritika eredményességét, kicsit bővebben ki kell térni az előzményekre.

Senkitől sem várható el, hogy a művészetébe beleszője az aktuális politikai helyzetről vallott nézeteit, egyesektől mégis szinte várjuk, hogy új és új sorozataikban reflektáljanak az adott helyzetre.

Talán első pillantásra lényegtelen információnak tűnhet, hogy Altorjay a hatvanas évek elején a Madách Gimnáziumba járt.

Debreceni köztudottan az, akinek a Basahalmán belül vágták el a köldökzsinórját. Vadász Endre ezzel szemben szegedi zsidó terménykereskedő középső fiaként született, s bár mindössze nyolc évet töltött itt 1928 és 1936 között, a város ténylegesen a fiává fogadta – ami bizony ritka eset –, s ez a korszak lett pályájának fénykora. Feleségével laktak a Maróthy György és a Pereces utcában is, Vadász végül az Arany János utca 10. számú házában az udvar végén, a keresztépületben rendezte be műtermét és rézkarcoló műhelyét.

A templomtérbe állított monumentális hasáb, a néhány hatalmas pannó, a vetítés, valamint a fényjáték, a sötétből hol kiderengő, hol kivillanó foltok, formák, feliratok a szó igazi értelmében teátrális impresszió gyanánt zuhannak a néző retinájára – klasszikus retinális művészettel állt elő Dús László (Duchamp morgását meg sem hallva), feliben-harmadában Gesamtkunstwerkkel, de legalábbis crossover dramaturgiával.

Amit Bencsik Barnabás öt év alatt felépített, egyik pillanatról a másikra megszűnt, de a múzeum Fabényi Júlia vezetése alatt sem jutott a Műcsarnok sorsára.

A 2012-es kasseli dOKUMENTA kiállításon monumentális installációjával nagy sikerrel szereplő szobrászművészt korábban az emlékmű műfajának átírása vagy a művészet történetének reflektív vizsgálata foglalkoztatta. A Trapéz Galériában látható kiállítás egy új elemmel bővül, ez pedig az aktuálpolitikai áthallásoktól sem mentes prezentáció.

Az elmúlt évtizedekben a világ számos elkötelezett etikus esztétája – az amerikai Arthur C. Dantótól az osztrák Peter Weibelig – húzta rá a vizes lepedőt az absztrakt festészetre, hol szarkasztikus, hol csak ironikus részvéttel, mondván: a hatvanas évektől az pusztán csak metanyelv, amely másra nem, csak magára a történelmi absztrakt festészetre vonatkozik.

A korábban a grafika alá rendelt (azaz a szolgálólány „alantas” státuszában megrekedt) rajz a 20. század közepén vált önálló, bár erősen kötött médiummá. Kicsit definíciószerűen: a szabadkézzel papírra készített rajzok ismérve a vonal vagy folt mint forma, eszközei a ceruza, a toll, a kréta, a szén vagy a tus.

Nem árt, ha egy tematikus kiállítás a bemutatott tárgyak sokaságával tüntet, kiemelve, a középpontba állítva egy-egy különösen szép, nemes vonalú, régről fennmaradt stb. darabot, mintegy a háttérben sorakozó többiek képviseletében.

Az Anschluss vetett véget a nemzetközi modernista csoportnak, amelyben olyan magyar képzőművészek is fontos szerepet vállaltak, akiknek a nevét itthon alig ismerjük. A Hagenbund történetéről a Belvedere nagy tárlatával egy időben a bécsi Collegium Hungaricum is szervezett kiállítást.