Képzőművészet

Kétfajta ember van a világon: aki szereti a betont, és aki nem. Ráadásul aki szereti, az általában egyenesen imádja, aki pedig nem, az szinte gyűlöli. A Szövetség'39-ben tartott rendezvényen viszont még a legelvetemültebb antibetonisták is ellágyultak volna.

Ugyan a lineáris időfelfogás koncepciója már a huszadik század elején darabokra tört, ez a felbomlott és összekuszálódott időkép máig is a létünket (az érzékelhető valóságot) alapvetően meghatározó elméleti és gyakorlati probléma maradt. Csak éppen más, korábban ismeretlen folyamatok határozzák meg.

A horvát üzletember még a délszláv háború idején ismerte fel, hogy ha nem lép idejében, megsemmisül, esetleg kézen-közön külföldre kerül a volt Jugoszlávia avantgárd művészete.

Andreas Fogarasi korábban Madridban bemutatott új művével olyan témához nyúlt, amely valóban a hatvanas évek magyarországi kulturális szférájának egyik jellegzetesen metaforikus momentuma lehet. Ebben a momentumban találkozott össze a szívesen trükköző Kádár-kori kultúrpolitika spekulatív hivatalossága, a zászlóként körbehordozott, legitimációra használt modernista művész, a perifériára szorított, ám politikailag hozzá közel álló neoavantgárd Másik, valamint a teljes underground közeg, amely jelenlétével végigasszisztálta az egész komédiát.

Az ironikus, melankolikus és szeretetteljes munkáiról ismert művész, a mezőgazdasági művészet megalkotója legújabb projektjében génmanipulált terményeket mutat be.

Míg a Műcsarnokhoz tartozó Ernst Múzeumban egy lejárt szavatosságú lengyel feminista művésznő meglehetősen unalmas kiállítása látható, a főépület alagsora egy méltán világhírű művész kiállítását rejti.

1956 októberében a Magyar Írószövetség segélyakciót kezdeményezett a forradalom özvegyeinek és árváinak javára. A város különböző pontjain elhelyezett ládákat és a bennük gyűjtött pénzt nem őrizte senki, és hogy ez biztosan így legyen, a legenda szerint Erdély Miklós autóval járta az utcákat, hogy elkergesse a buzgó őrzőket.

A Makovecz tér 6. szám alatt találjuk a "fürdők fürdőjét", Makovecz Imre utolsó grandiózus munkáját.

Ahogy egyre több az információnk, a tapasztalatunk a jelenről, egyre gyorsabban csúszik hátra emlékeinkben a múlt. A kerek évfordulók - például a saját születésnapunk - alighanem inkább csak afféle atavisztikus mankók az emlékezéshez, ahhoz, hogy visszarántsunk ezt-azt a feledésből, de jók azért az elmerengéshez is minden dolgok tünékeny voltán.

Volt egyszer egy korszak a magyar művészetben, amikor a nyomasztó politikai klíma előtérbe tolt egy médiumot, a textilt. Ez az idő, a hetvenes-nyolcvanas évek a képzőművészetben is kedvezett az alternatív megoldásoknak, melyekben a matéria kérdőjelezi meg a tárgyak valóságát, vagy egyáltalán a körülöttünk érzékelhető valóságot - és máris viszszatértünk a politikához.

2009-ben a Kogart megvásárolta a két évvel korábban elhunyt Csernus Tibor festőművész hagyatékát mint "élő műtermet", és szögesdróttal övezett Andrássy úti palotájában helyezte el.

A magyarországi textilművészet 1968-ban kezdődő felfutása két okra vezethető vissza. Lévén iparművészet, kívül esett a - leginkább a képzőművészeket vegzáló és ellenőrző - kultúrpolitika érdeklődésének területén, ily módon képviselői könnyebben kísérletezhettek, másrészt (ezzel összefüggésben) élhettek a festészet és a grafika eszközeivel, s a szobrokhoz hasonlóan kiléptethették műveiket a térbe.

A kiállítást végigjárva voltaképpen érthetetlen, hogy munkái miként képesek bárkit is provokálni. Az efféle, tudományos alapokon nyugvó, analitikus konceptualizmust nem könnyű befogadni, az átlagos néző számára pedig egyenesen érthetetlen.

A 71 éves francia művész megszállottan keresi az új utakat, a minél tökéletesebb absztrakciót. Budapesti kiállításán ő maga vezette végig az újságírókat kátrányfestményei, vászonra vitt matematikai formulái, fémidomai és egy halom szén között.