Kiállítás

Honvágy és otthontalanság

A nyolcadik templom. Bálint Endre (1914-1986) művészete

Képzőművészet

A festőként és grafikusként is működő, objekteket, kollázsokat és fotómontázsokat alkotó, szóvicceket gyártó és verseket is író művésznek utoljára harminc évvel ezelőtt volt életmű-kiállítása.

A mostani, Kolozsváry Mariann kurátor által rendezett kiállítás nem vállalkozik Bálint Endre átértékelésére vagy újraértelmezésére, hanem szinte hűen követi az elődök által (például Román József 1980-as monográfiájában) kitaposott utat. A közel háromszázötven műalkotást felvonultató tárlat egyik sajátossága, hogy a nemzetközi kontextust felvillantva Bálint alkotásait megtámogatja Picasso (kevésbé jó), Braque és Max Ernst (jóval korábban készült) munkáival. A másik pozitívum, hogy a munkákat műelemzések és informatív szövegek ölelik körül (bár fakózöld falakra nem csupán a színtévesztők miatt helytelen szürke betűkből összeálló mondatokat applikálni). A harmadik előny, hogy a kiállítás rendkívül izgalmas és többször is végignézhető - bár ennek oka kétségkívül Bálint művészetében keresendő. Negyedszer pedig: a tárlat felvillant valamit a művész személyiségéből is, amelyet erősen meghatározott a gyermekkorban kezdődő tüdőbaj és az időskori, súlyos asztma szorításában a halál közeliségét minduntalan megélő, totálisan passzív és a munkában elvesző, felvillanyozódott periódusok váltakozása (talán a mániás depresszió).

A kronológiai sorrendet követő kiállítás Bálint korai munkáival indul (melyeken láthatóan nyomot hagyott Czóbel Béla munkássága), röviden kitér a baloldali Diákcsoport hatására (kirándulások és viták, melyeken együtt vett részt például Robert Capával), a három hónapos párizsi útra (ahol csikkszedés közben, egy kirakatban pillantotta meg Braque, Modigliani és Picasso néhány munkáját). És természetesen Vajda Lajosra és Szentendrére, a későbbiekben életműve döntő meghatározóira. Vajda nem csupán barát volt, hanem olyan origó, ahonnan a későbbiekben (főként az ötvenes évek közepén bekövetkezett alkotói válsága után) újraépíthette művészetét, s akinek munkáival szinte együtt aludt a legendás Rottenbiller u. 1.-ben (ahol Vajda munkáit az özvegye egy ágyneműtartóban őrizte). Szentendréből kiinduló művein gyakran felbukkanó motívum a jellegzetes szentendrei kovácsoltvas ablakrács (az Ördög-villa rácsának mása a kiállításon kicsit didaktikus módon a maga anyagi valóságában is szerepel). A Szentendrei ház (1948) című munkán egyszerre jelenik meg a realista és a "természeten túli" ábrázolás - ez utóbbi, titokzatos "valami" az, amely meghatározza Bálint későbbi művészetét. Amit ő állandó útkeresésnek érzett, sőt időről időre megtagadott, az ma tudatosan egymásra épülő lépések sorozatának tűnik. Korai munkáiban és később is alkalmazott személyes motívumokkal (az ún. "Bálint-szótár" elemeivel, Kiss János szíjgyártó mester lófejet ábrázoló cégérével, a múmiaszerű sváb asszonyokkal, a homokfutóval vagy a harsonás angyallal) átszőtt szürrealista "látomásai" éppúgy tetten érhetők az 1958-59-ben alkotott párizsi kollázssorozaton, mint a hetvenes évekbeli összegző műveken - például a kiállítás címét is adó, a tárlat végpontjára állított, 1973-ban készült Szentendre nyolcadik temploma című alkotáson (képünkön a mű egy részlete látható).

A kiállításon fényképek alapján rekonstruálták Bálint ötvenes évek végén használt párizsi műtermét - amennyire mókás elem a falra felszögelt svéd mintás kötött sapka, annyira zavaró a párizsi miliőt "közel hozó" zenei aláfestés, a francia sanzonok egyvelege (bár Edith Piaf mindig élvezhető). Szerepel a - megélhetési okokból elkészített - Jeruzsálemi Biblia (1959) néhány lapja, párhuzamba állítva Chagall egykorú Biblia-illusztrációival (ez egyik mesternek sem válik dicsőségére). Izgalmasabb élmény az 1959-es Honvágy című műve: a papírra festett alkotást egy asztalosnak kellett furnérlemezre kasíroznia, de a ragasztáshoz használt enyv összezsugorította a képet. Bálint kivasalta, azonban a sima felület helyett újabb gyűrődések keletkeztek. A véletlen okozta, egyébként lenyűgözően finom fakturális elemeket Bálint később tudatosan alkalmazta a kidobásra ítélt fatáblákra, deszkákra, ajtókra és ablakokra (a hatvanas évek vége körül) készített munkáin - ezek ihletője pedig egy barcelonai kirándulás volt (ezt a hatást a Katalán Nemzeti Múzeumtól kölcsönzött, 13. századi festett fagerenda illusztrálja).

Bálint 1962-ben (Vasarely tanácsára) tér haza, mivel munkái eladhatatlannak, túl kelet-európainak mutatkoztak Franciaországban. Művei mellett egy Van Gogh sírjáról levágott (és élete végéig ápolt) repkényt hoz magával, továbbá kétségeket: "Itt hagysz hát minden templomot / Braque-ot Picassot Van Goghot / Páris utcáit nem rovod / Ha fájni fog, hát megszokod". Hazatérése kezdetben nem volt diadalmenet - bár Kassák a műveit látva már akkor megjegyezte: "Na, Bálint, maga már akár meg is halhat!" -, de 1967-ben Aczél György segítségével három kiállítása is volt Magyarországon. Aczélt Bálint még a zsidó árvaházból ismerte, ahová özvegy édesanyja 1925-ben azért küldte el, mert a gyerek kezelhetetlennek bizonyult. (Apja Bálint Aladár, a Nyugat kritikusa volt, a rokonságba tartozott Osvát Ernő.)

Bálint már korán, 1954-ben rátalált egyfajta ikonszerű ábrázolási módra, amelyet kezdetben narratív elemekkel bővített. Kései munkáin ez az ikonhatás egyre megfoghatatlanabb és egyre transzparensebb elemekkel bővül. És egy csendes kiáltással: "Mindig máshol szerettem volna lenni, mint ahol vagyok, és még ott se." A kiállított anyag viszont nagyon ott van.

Magyar Nemzeti Galéria, nyitva május 11-ig

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.