Ahhoz, hogy átlássuk, miért installálja Araki Nobujosi a nagyításokat ilyen „brutálisan” a Mai Manó Ház falára, miért fényképezi polaroiddal lengén öltözött nők százait, egyáltalán, miért ilyen mennyiségben és töménységben tálalja fotóit, vissza kell mennünk az időben. Egészen a 2. világháborút lezáró japán vereségig, Hirosima és Nagaszaki tragédiájáig és az amerikai megszállás koráig. Az ’50-es évek a nyugati popkultúrát hozták Japánba, újabb konfrontációt a társadalom klasszikus értékrendjével – és olyan művészetet, ami egyfelől a trauma feldolgozásában játszott nagy szerepet, másfelől, ha csak a fotót nézzük, kritikus képet mutatott a kétarcú, fejlődő Japánról. Ez a közeg fontos szerepet játszik Araki világának alakulásában, a tradíció és a globalitás kettősségét folyamatosan felfedezhetjük művein.
Araki a 60-as évek végén indult, pezsgő politikai időszakban. A gazdasági fejlődés nagy infrastrukturális változásokat is hozott, ami sok helyen lakossági ellenállást váltott ki.
A rendőri atrocitások, a szaporodó tüntetések okán a neoavantgárd művészek a performanszt és a nem klasszikus művészi megjelenés formáit keresték. A fotóban is a kísérletezés lett fontos, amit a művészek sokszor inkább fanzine-okban, semmint kiállítótérben terjesztettek. A Provoke-ban, a három számot megélt, öt művész által kiadott fekete-fehér publikációban új fotográfiai nyelvet is megfogalmaztak, amely a szemcsésség, életlenség és bemozdultság esztétikáját hirdette a klasszikus fotográfiai felfogás helyett. Álláspontjuk szerint a kép és a verbális gondolat között nincs közvetlen kapcsolat, ezért a fotó mint önálló entitás képes arra, hogy új gondolatokat ébresszen. Araki e körhöz kapcsolódva tette közzé első kiadványait, olyan füzeteket, amelyek a kor akkor új technológiájával, fénymásolóval készültek. A formai kísérletezés, a tartalom előtérbe állítása azóta is a művész fontos szempontja, s ez a Mai Manó Ház kiállításán is rögtön szembetűnő.
Araki, mint sok más japán fényképész, a fotókönyvet előbbre valónak tartja az egyedi megjelenésnél. Ennek a szemléletnek a szigetországban tradíciója van, ami elsősorban a nézettséggel függ össze. A fotógalériák látogatottsága elenyésző ahhoz képest, ahányan egy kiadványt kézbe vehetnek. De a Provoke szemléletéből, a képiség elsőbbségéből az is kiolvasható, hogy a japán felfogásban a fotó nem annyira képzőművészet, mint inkább „irodalom”. Araki körülbelül 500 könyvet adott ki. Mondhatjuk, hogy sok, ahogy azt is, hogy a napi, mániákus munka így naprakészen közvetíthető. Ez Araki kiállításain is látszik: a falak sokszor zsúfoltan telítettek.
De miért vált Araki Nyugaton fenegyerekké, tabukat döntögető művésszé? A válasz nemcsak a témaválasztásaiban keresendő, hanem abban a tényben is, hogy a 90-es években a fotográfiai érdeklődés a belső nézőpontú dokumentarizmus felé fordult. Araki a 70-es évek óta erotikus felvételeket is készít, és mint szakmabeli, részévé vált annak a japán szubkultúrának, amely az éjszakai élet specializált bárjainak világáról szól. Araki a periferikus, addig nem látott közeget bemutató munkáival a 90-es évek elején vált igazán népszerűvé az európai és tengerentúli fotográfiai körökben, akkortájt, amikor olyan fotósok, mint Nan Goldin vagy Wolfgang Tillmans is a saját mikroközösségeik életébe vezették be a nézőt. A megkötözött nőket ábrázoló, a japán kinbaku hagyományát idéző Araki-fotók felháborodást és kíváncsiságot keltettek – kevesen tudják, hogy ez a műfaj ott inkább a bizalomról szól, mint az agresszív alávetettségről.
Araki kiállítása a Mai Manó Házban átfogó, de kaotikus képet ad a művész munkásságáról. Bepillantást enged talán legsikeresebb sorozatába, a Sentimental Journey-be, mely 1990-ben elhunyt feleségével való meghitt viszonyát dokumentálta. Több fotót láthatunk a 90-es évekbeli Erotos sorozatból is, és megismerhetjük virágcsendéleteinek oly sok verzióját. Talán szokatlan a nézőnek, hogy nagy méretű, nem túl jó minőségű nagyítások keret nélkül, nagy szögekkel beverve láthatók a falon. De láttuk, ez kézjegy, mint ahogy a polaroidokkal kísérletezés is, ami nála a műfaj határainak kiterjesztését, a fotografált kép bármilyen formájú megjeleníthetőségét igazolja.
A hagyományos nyugati elképzelést a kulturális dominanciáról itt fel kell adnunk. El kell hinnünk, hogy ezeket a képeket nem nekünk, a mi elvárásainknak megfelelően készítette a szerző, hanem abból a kulturális közegből merített és merít, amelyben él. Arakit nem érdekli, hogy mit gondolunk a mi kultúránkban jobbára tabunak számító témáiról. Nyitottságot követel, mert nem hajlandó európai konvencióknak megfelelni.
Mai Manó Ház, megtekinthető 2020. január 19-ig
