Magyar Narancs: Honnan jött a szabadkőműves kiállítás ötlete?
Arapovics Mária: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum történetében az Erdély épületegyüttes az első olyan bemutató, amely azt is figyelembe veszi, hogy a 20. században már nem választható külön a falusi és a városi életmód. Úgy gondoltam, hogy a század eleji városi polgárság életének bemutatásához fontos hozzátenni a szabadkőműves-páholyokat is, mivel ők Magyarországon, de különösen Erdélyben jelentősen hozzájárultak a polgárosodás kialakulásához. A ötlet azután született, hogy tudomásomra jutott, hogy a marosvásárhelyi Korzó Kávéház másolatát is megépítik. Ez a kávéház a város főterén ma is álló Bissinger–Lázár-ház földszintjén működött, és kollégáimnak a korabeli képek és képeslapok alapján sikerült rekonstruálniuk az 1910 körüli berendezését.
MN: Ide jártak a szabadkőművesek?
AM: Marosvásárhelyen a páholyok rendszeresen a kávéházakban jöttek össze. A városban 1905-ben alapították meg a Bethlen Gábor páholyt, amelynek főmestere hosszú ideig Bernády György, a város polgármestere volt. Az ő nevéhez fűződnek a jelentősebb középítkezések, úgy is szokták emlegetni őt, mint Marosvásárhely „nagy építőjét”. A kávéház intézménye mellett Bernády személye révén kapcsolódik össze Marosvásárhely kultúrája a szabadkőművességgel.
MN: A szabadkőművességet a mai magyar közbeszéd nem a polgári kultúrával, főként nem Erdéllyel hozza összefüggésbe. A szélsőjobb minimum „nemzetellenesnek” kiáltja ki, azt állítva, hogy a különféle „világ-összeesküvések” a szabadkőművesektől erednek. Ehhez képest hogyan fogadta a múzeum vezetése az ötletet?
AM: Szerencsére a főigazgatónk és a múzeumi tudományos tanács is nyitott volt rá, megértették, hogy milyen jelentős dologról van szó. Ma Magyarországon a többség egészen mást gondol a szabadkőművességről, mint amilyen az valójában volt. A kiállításnak azért adtam a Hazádnak rendületlenül címet, mert Vörösmarty Szózatának első sora volt a Bethlen Gábor páholy jelmondata. Pontosan kifejezi azt, hogy a páholyok erős hazafias lelkülettel bírtak.
MN: Tudatos döntés volt, hogy épp az Erdély épületegyüttes keretében mutassák be a szabadkőművességet?
AM: Igen. A magyar szabadkőművesség eredete Erdélyhez kötődik: 1749-ben Brassóban jött létre az első páholy a magyar korona területén. A világ legelső nagypáholya 1717-ben Angliában alakult, a modern szabadkőművesség kezdetét innen datálják, úgyhogy nem is olyan nagy a lemaradás. Bécsben is csak 1742-ben alakult az első páholy, melynek nyomán a Mária Terézia testőrségében szolgáló értelmiség mellett az olyan nagy erdélyi arisztokrata családok, mint a Bethlen-, a Kemény-, a Teleki- vagy az Esterházy-család is a mozgalom híveivé váltak. Teleki Sámuel – még jóval Széchényi Ferenc 1802-es nemzeti könyvtár- és múzeumalapítási gesztusa előtt – felajánlotta a köz javára a saját, európai szintű és hírű könyvtárát, ebből jött létre a Teleki Téka, de ő építtette Marosvásárhelyen az Apolló-palotát is, ahol később a Bethlen Gábor páholy tartotta a találkozóit. De más városokban is erőteljes volt a szabadkőművesség hatása: például Samuel von Brukenthal, Erdély másik nagy könyvtár- és múzeumalapító kormányzója a nagyszebeni szabadkőműves-páholy vezetője volt. Kevesen tudják azt is, hogy Gyulafehérvárról származott a híres természettudós, bányamérnök Born Ignác, aki a bécsi természettudományi gyűjtemény vezetője, sőt Mária Terézia gyermekeinek tanítója is volt. Mozart a Varázsfuvolában róla mintázta Sarastro alakját. Jóval később a kolozsvári Unió páholy tagja volt Janovics Jenő színházigazgató és Tamási Áron író is.
MN: Mit lehet tudni a korabeli páholyok működéséről?
AM: Titkos társaságként gondolunk rájuk, de a Monarchia idején már egyesületi alapon működtek, a mai értelemben vett civil szervezetként. Budapesten volt a nagypáholynak nevezett főhatóság székhelye, a hivatalos nyelve is a magyar volt. Szerencsére megvan a nagypáholy szertartáskönyve is, s ennek alapján lehetett rekonstruálni a szabadkőműves-templomok berendezését. A kiállításon egy multimédiás eszköz közvetítésével a marosvásárhelyi páholy eredeti dokumentumaiból olyan különlegességeket is megismerhet a látogató, mint a páholy anyakönyve, a tagok névsora, a felvételi kérelmek, a rituális tárgyak. Bekerült a kiállításba az 1995-ben újjáalapított marosvásárhelyi páholy egy-egy emléktárgya és fotója is.
MN: Milyen szakértői háttér segítette a kiállítás előkészítését?
AM: Kiváló szakmai segítséget kaptam Pók Attila történész akadémikustól, valamint a mai magyar szabadkőműves szervezetektől.
MN: A mai szabadkőművesség is hasonló tárgyakkal, szimbólumokkal és rituálékkal működik?
AM: Igen. A látogató így nem csak a régmúlt „díszletei” közé léphet be, hiszen ma is ilyen a szabadkőműves-összejövetelek helyszíne, ahová azonban csak a felavatottak léphetnek be, így a megtekintésükre csak az ehhez hasonló múzeumi keretek közt van lehetőség.
MN: Hogyan került művelődéskutatóként kapcsolatba a szabadkőművességgel?
AM: A szakdolgozatomat Mozart és a szabadkőművesség kapcsolatáról írtam az ELTE-n 1997-ben, s a téma azóta is végigkíséri a művelődéstörténeti kutatásaimat. Tanárom, Gelencsér Katalin indított el ezen az úton, amiért máig hálás vagyok neki. Később, amikor egyetemi oktatóként, felnőttképzési civil szervezetek működésén keresztül az önművelést vizsgáltam, akkor a nem formális keretek közötti tanulás kapcsán újra előkerült a szabadkőműves társaságok szerepe. Jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Karának docenseként a civil közösségekkel foglalkozom, itt a páholyok egyik legfontosabb tevékenysége, a jótékonyság került a kutatásaim fókuszába. Magyarországon jelentős mértékben a szabadkőművesek építették ki a jótékonysági célú egyesületek hálózatát. Minden páholynak szinte kötelessége volt az, hogy támogasson egy helyi jótékony célú, vagy közvetlenül a rászorultakat segítő egyesületet.
MN: Ez valamiféle szervezett „akciózás” volt?
AM: Jótékonyság alatt nem alkalmi adományozásokat kell érteni, hanem strukturális hatásokat. Például Kolozsváron – ahogy Budapesten is – a páholyok hozták létre a helyi mentőszolgálatot, valamint támogatták az iskolákat, ösztöndíjat adtak a tehetséges, de nehéz sorsú fiataloknak. A városi elit, a legnagyobb adófizetők, sőt nem kevés egyházi személyiség is páholytagok voltak. Szabadkőművesek működtették Marosvásárhelyen az „Ingyen kenyér, ingyen tej” mozgalmat, a Református Kollégium szegény diákjainak ösztöndíjat fizettek, de az ipari tanulók és a cselédlányok tanulását is támogatták.
MN: Miért tartotta fontosnak, hogy állandó kiállítást kapjon a szabadkőművesség?
AM: Ezzel talán sikerül egy tabut ledönteni, és végre lehet értelmesen beszélni a témáról. Sokan segítették a kiállítás létrejöttét, és ennek alapján úgy látom, hogy a szakmai közösség támogatja a téma újragondolását. Mivel a múzeum és a mai szabadkőműves közösségek részéről is nagyfokú nyitottságot tapasztaltam, felkértem őket, hogy alkalmanként tartsanak tárlatvezetést. Egyelőre mindkét oldalról pozitív visszajelzéseket kaptam.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
