A hosszú utazás az időben zajlik. Az első vers lírai énje etruszk, és mint a szarkofágon lévő szobor tekintete, „múltat és jövőt / egymásra másolva lát”. Ez a kép később is felötlik, amikor a limesről van szó, újból, halványan, amikor Szűz Máriáról vagy az örök, bibliai szamárról, erősebben a háborúnál és a járványnál.
A híreket olvasva egyértelműnek tűnhet számunkra, hogy természettörténeti szempontból is drámai korban élünk: az emberi civilizáció mindennapos, rutinszerű működésének köszönhetően olyan változások zajlanak a Földön, amelyek alapvetően formálják át életünk keretrendszerét.
A klímaválságot a középpontba állító családregényei világszerte szerepelnek a könyvkiadók toplistáin és a könyvklubok népszerű olvasmányai között. A norvég írónőnek a napokban jelenik meg a negyedik „klímaregénye”, és idén ősszel Budapestre is ellátogat.
Az irodalom új irányzata nem egészen új, de csak az utóbbi években bukkant fel az olvasók horizontján. Az ökoirodalom fikcióból és elméleti munkákból álló korpusza többet hirdet, mint a klímatüntetők transzparensei, mélyebben foglalkozik a környezeti válság okaival, mint az újsághírek, és akár a klímaszorongásunkon is képes enyhíteni.
A képregény a meddőségről fekete humorral mutatja be mindazt, ami a termékenységi problémák velejárója lehet.
Mit is mondhatnánk valakiről, akinek fiktív énje olyanokat tud mondani, hogy „utolsó leheletemig használok zöld fokhagymát”?
Fenomenológusból nem könnyen faragható Szókratész. A fenomenológus – dióhéjban – azt vizsgálja, hogy mindaz, amit érzékelünk, aminek van jelentése, létezik. Tehát a mobiltelefonok, a számok, a „szabadság” éppen úgy, mint a boszorkányok vagy a rokonaink valamilyen formában léteznek, de az elme számára (értsd: számunkra) mégiscsak az az elsődleges, hogy megjelennek – és mint ilyenek, jelenségek.
Egy warkwickshire-i faluban 1596-ban egy tizenegy éves fiút egyik napról a másikra ledönt a lábáról a láz, és meghal.
A magyar történelem legvitatottabb korszaka a 2. világháborút közvetlenül megelőző és az az alatti időszak.
A világ legnagyobb könyvesboltja tényleg létezett, alapítója, Edward William Cole korát megelőző géniusz volt. Háromemeletes melbourne-i üzletének fényes árkádsorai között bronzszobrok, látványos galériák, teafülkék voltak, a nyitott polcos rendszerben pamlagoknak is jutott hely, amelyekre leülve a látogatók anélkül olvashattak, hogy vásárlásra kötelezték volna őket.
