Párhuzamos olvasókönyv. Nádas Péter regényének forrásai és visszhangjai

A tiszta szemlélet ereje

  • Földényi F. László
  • 2012.09.16 10:57

Könyv


"...valami mindig történik" - írta az amerikai zeneszerző, John Cage. Még ha, úgymond, nem is történik semmi. De erről majd később.

Nézzük előbb, mi is ez a kötet!

Három esszé (Christina Virágh, Radics Viktória, Markója Csilla), két beszélgetés (Németh Gáborral és Darabos Enikővel), két írás Nádastól, levélváltások Georg Kleinnel, dr. Berlin Ivánnal és Bán Zsófiával, egy hosszú és tanulságos olvasmányjegyzék, valamint 45 fénykép. "Nádas Péter regényének forrásai és visszhangjai" - ez az alcíme. A regény, amelyről szó van, a Párhuzamos történetek.

Párhuzamos olvasókönyv azonban kevesebb is meg több is annál, mint amit az alcím ígér. Kevesebb, hiszen ha csak az eddig megjelent magyar kritikákat nézem, azok önmagukban is terjedelmesebb könyvet adnának ki, mint a jelen kötet - s ekkor még nem említettem a külföldi kritikákat és elemzéseket. Ami pedig a forrásokat illeti: a könyv közli ugyan azoknak az olvasmányoknak a bibliográfiáját, amelyeket Nádas a regény írása közben elolvasott és felhasznált, ám ezt legfeljebb csak az egyik forrásnak nevezném. Maga Nádas ezt írja a kötet egyik darabjában: "őrületes dolgoknak mentem utána, olyan adatoknak, amelyek ismeretére valószínűleg soha nem lesz szükségem". Thomas Mann annak idején beszámolt róla, hogy a József-regény írása közben olyannyira beleásta magát a szakirodalomba, hogy bármely történésszel fölvehette volna a versenyt - ám, tette hozzá, a könyv befejezése után egy évvel már jószerivel mindent elfelejtett. Értsd: az agya mindent kivetett magából, hiszen eleve nem arra volt szüksége, amit a könyvekből megtanult, hanem valami egyébre. Nádas szavaival: "Ezeknek az anyagoknak úgymond az lenne a dolguk egy regényben, hogy ne tolakodjanak, maradjanak a háttérben, szerényen, meg se szólaljanak, valójában azonban tartószerkezetet adjanak a könyvnek."

Ugyanakkor több is a kötet, mint amit az alcím ígér. Mert a Nádas által elolvasott könyvek bibliográfiája, a fotók, Nádas szövegei, levélváltásai, az interjúk és a három esszé így együtt olyan műfajú könyvet eredményezett, amilyet a magyar könyvkiadás nemigen ismer. A német annál inkább. Ott kísérőkönyvnek (Begleitband vagy Materialienband) nevezik. Olyankor jelentetnek meg ilyet, amikor egy kivételes horderejű kötet lát napvilágot. A kísérőkönyv segíti a könyvet, és segíti az olvasót is. Magyarul is születtek persze ezzel rokonítható kiadványok - magáról Nádasról is. Ám ezek inkább kritikagyűjtemények voltak, kvázi konferenciaanyagok, s az egész inkább az irodalomelméleti és -történeti szakma belső ügye maradt. A magyar "kísérőkötetek" úgy viszonyulnak a németekhez, mint a nehéztüzérség a könnyűhöz. S ebből a két ország (kultúra) könyvkiadásának mély különbségére is következtetni lehet - ezen túlmenően pedig arra, hogy milyen helyet foglal el egy könyv az adott kultúrában. Az irodalmi nehéztüzérséget, vagyis az irodalomelméletet, amely úgy magaslik a művek fölé, akár egy gótikus lovagvár, természetesen a németek is ismerik - sőt: a magyarok éppen tőlük kölcsönzik vagy orozzák el a muníciót. Ám azt, hogy egy könyvet úgy "kísérjenek útjára", hogy az egyszerre legyen igényes és mégis olvasóbarát, s úgy szolgálja a kísért könyvet, hogy ne akarjon mindenáron a helyére tolakodni, vagy ne akarja túlmagyarázni - ezt a magyar könyvkiadás nem ismeri. Ehhez ugyanis nem szakközönségre, hanem

polgári olvasóközönségre

van szükség. Polgárokra, akik olvasnak. Magyarországon vannak úgynevezett polgárok, ám ők többnyire nem olvasnak, és vannak olvasók, akik viszont többnyire nem polgárok. Akikben pedig a kettő találkozik, azok száma olyan csekély, hogy a kedvükért nem adnak ki ilyen "kísérőkönyvet".

A Jelenkor által kiadott és Csordás Gábor által szerkesztett könyv ezért önmagában is példaértékű vállalkozás. Az, hogy megjelent, természetesen összefügg a regény németországi sorsával is. A Rowohlt kiadó valamivel korábban, de szintén 2012-ben jelentette meg németül ezt a könyvet - a német kiadó köszönetet is mond Csordásnak -, ezzel a címmel: "Péter Nádas lesen. Bilder und Texte zu den Parallelgeschichten". A magyar kiadás fedi a németet, de kibővíti két szöveggel: Markója Csilla esszéjével, valamint Darabos Enikő Nádas-interjújával. Vannak természetesen ezenkívül is apró eltérések. A legelső esszében Christina Virágh (a németben: Viragh) például "jó ezerötszáz" oldalasnak mondja a regényt, amelyet a német eredetiben "kereken 1700 oldalasként" említ (a német kiadás ugyanis ennyivel hosszabb) - ám ez csak annak tűnik fel, aki tudja, hogy ő fordította a kötetet németre (a magyar kiadásból ez sajnos nem derül ki). Radics Viktória a magyar kiadás szerint "ezerötszáz oldalt" olvasott el (mert ennyi volt a Jelenkor-kiadás); a német változatban viszont "1700-at", ami azért képtelenség, mert esszéje megírásakor a német fordítás még el sem kezdődött. Hadd tegyem máris hozzá: ezek inkább mulatságos apróságok.

A kétféle kiadásban a fotók s azok sorrendje is majdnem megegyezik. Ám a magyarból kimaradt egy kép: Walter Leistikow Híd a Diana-tón című festményének az illusztrációja. Leistikow egy másik képének (Märkische Seelandschaft) amúgy a regényben is központi szerepe van, s ennek illusztrációja szerepel is a magyar kiadásban. A Híd a Diana-tón viszont azért érdekes, mert ez a tó Berlin Grunewald negyedében van, s a partján áll az a ház, amelyben Nádas egy éven át dolgozott a regényén. A kísérőkötet egyik Nádas-szövegének a címe: Jelentés a grunewaldi évről - s feltehetően ezt is a Diana-tó partján írta meg. A magyar kiadásból nem derül ki ennek a szövegnek a története, noha ez nem mellékes. Nádas a Berlinben töltött ösztöndíjas év után írta meg "szakmai beszámolóként" - méghozzá eleve németül. A magyar kötetben nincsen feltüntetve, hogy ezt a beszámolót ki fordította magyarra. Gyanítom persze, hogy maga Nádas. Ezt a gyanúmat a német és a magyar változat összehasonlítására alapozom. Feltűnik ugyanis egy lényeges eltérés, ami már a Párhuzamos történetekhez vezet közelebb. Nevezetesen a tördelés. A magyar változat tördelése sokkal lényegre törőbb, mint a németé, amelyet Nádas írt ugyan, de nem ő szerkesztett. Több lett a bekezdés, de paradox módon az ugyanolyan terjedelmű szöveg ettől mégis tömörebbé vált. A kötet egy másik darabjában, a Németh Gáborral folytatott beszélgetésben (szerintem a legjobb interjú, amit Nádassal valaha készítettek) Nádas kitér a bekezdés kérdésére, amit alapvetően fontosnak tart: "A bekezdés nagyon fontos, mert a bekezdéssel az ember egy gondolatot indít, és a bekezdés lezárásával egy ritmikai egységet zár le... A bekezdés adja meg a szöveg vázát." Ennek a gondolatnak a fényében még élesebb lesz a grunewaldi beszámoló következő gondolata: "Ahogy múlnak az írással eltöltött évek, immár négy évtized, számomra a szöveg néma poétikai struktúrája majdhogynem fontosabb lesz, mint a hősei vagy a cselekménye."

A bekezdés azonban nemcsak lélegzetvétel, hanem tipográfiai látvány is. Egy könyvet olvasva a jelentést nemcsak az agyammal fogadom be, hanem a szememmel is mint látványt. (Ennek ékes példája egyébként a kötet egyik nyomdai hibája: a Németh Gáborral folytatott beszélgetésben a kérdések kurziválva vannak, ám a 102. oldalon két kérdést elfelejtettek kurziválni - s ettől olyan érzésem támadt, mintha ezen a ponton a partnerek váratlanul leléptek volna a pódiumról, és most végre valóban beszélgetni kezdenének, a közönség kizárásával.) Olyasmiket veszek észre, amik mellett a tudatom elsiklik, de amik mégis nyomot hagynak bennem. S a "néma poétikai struktúra" maga is így működik: miközben figyelek valamire, az érzékelésem egészen másutt köt ki, és észrevétlenül olyan benyomásokat gyűjt be, amelyek azután a tárgyra irányuló tudatos figyelmemet is alaposan átalakítják.

És itt térnék vissza John Cage nyitó gondolatára, miszerint "valami mindig történik". Akkor is, amikor látszólag semmi nem történik. Erre rímel Nádas észrevétele a kötet egyik írásában: "Ami nem történik meg ... eredményében legalább oly végzetes, visszafordíthatatlan és súlyos lehet, mint amikor valami megtörténik. Másfelől, amikor valami nem történik meg, akkor maga az elmaradás, a kihagyás mégiscsak megtörténik." Cage persze nem teljesen ugyanerre gondol, amikor a létezést mint folytonos eseményzuhatagot írja le. De nem idegen tőle a Nádas-féle elgondolás. És az ún. non-intentional music, ami a nevéhez fűződik, rokonítható a Nádas-féle nem kauzális regényírással. Cage az eleve adott struktúrákból igyekszik kiszabadítani a hangokat; Nádas pedig a prózaírást akarja

kiszabadítani a kauzális gondolkodás fogságából

Azt igyekszik érvényre juttatni, amit a Darabos-interjúban "tiszta szemléletnek" nevez. Ez nem más, mint a teljes tudattartalom, amit nem korlátoz sem a tér, sem az idő. Az ember ilyenkor "egymás mellett látja a tudatnak azokat a tartalmait, amelyek az adatot az elraktározás előtti és az elraktározás utáni állapotban mutatják meg."

A tiszta szemlélet felszabadító ereje egyebek között abban van, hogy az embert kimenekíti a szociális parancsok hálójából, amelyek mindig az előre kijelölt struktúrák közé akarják őt visszaparancsolni. Ha a prózaírónak sikerül érvényesítenie a tiszta szemléletet, akkor határhelyzetbe kerül az úgynevezett polgári regény műfaja is, amely háromszáz éve éppen a szociális parancsok megszilárdításán és a struktúrák kijelölésén dolgozott. A 20. század elejéig ezeknek a struktúráknak vitathatatlan volt a pozitív és fenntartó ereje; később azonban kezdték elveszíteni emancipatorikus szerepüket, elfáradtak, sőt összeroskadtak önnön súlyuk alatt. A klasszikus értelemben vett polgárság hanyatlásával a hagyományos, kauzális és lineáris regényforma is defenzívába szorult. A Párhuzamos történetek egy regényelméleti problémát is fölvet: milyen esélyei vannak a regénynek, ha érvénytelenek a ránk hagyományozódott struktúrák, a szociális parancsok pedig már nem segítik a túlélést, hanem megfojtanak? Kertész Imre nagy dilemmája az volt, hogy lehet-e Auschwitzról egy Auschwitz előtti nyelven írni. Nádasé: lehet-e a polgárság hanyatlása után úgy regényt írni, hogy ragaszkodunk a hanyatlás előtti nyelvhez és szerkezethez? Lehet-e továbbra is "zárt individuumokat" tologatni a színpadon azt követően is, hogy kiderült e zártság illuzorikus volta?

A "tiszta szemlélet" persze nem mai gondolat; az európai misztika legalább másfél évezrede ismeri. A Párhuzamos olvasókönyv három esszéje egymástól függetlenül is érinti ezt a kérdést. Amíg az általam ismert egyéb kritikák és elemzések mindenáron a hagyományos regényelmélet felől próbáltak kulcsot találni Nádas regényéhez, hogy a végén még a "világképét" is kritika alá vegyék, addig ez a három pompás esszé gondosan fejti fel a regény szövetébe rejtett "néma poétikai struktúrát" és ennek kvázimisztikus vetületét. Christina Virághot jó érzés tölti el látva azt, hogy Nádas úgy érzékelteti a létezés "nagy felderíthetetlen egészét", hogy ugyanakkor nem akarja bolygatni, s így "olyan intuíciók megtapasztalását teszi lehetővé, amelyekről amúgy csak misztikus összefüggésben szoktak beszélni". Radics Viktória meglátása szerint "nem a szexualitás misztikus Nádasnál, nem is az erotika, hanem az érzékelés, mely képes a végtelenbe kötni". Markója Csilla pedig: "Nádas nem egyszerűen a test megszállottja, hanem a gondolatot testre váltja, vagy belegondol a megtestesülésbe." És emiatt mondhatja róla el azt, amit a különféle világképek bűvöletében gondolkodó mérvadó magyar kritikusok eddig nem voltak hajlandók észrevenni: a Párhuzamos történetek "a mindenkori világképek pusztító kerekdedsége ellen folytatott vágyteli szabadságdiskurzus." Ehhez kapcsolódik Markójának az a számomra elfogadható javaslata is, hogy Nádas regényét ne a magyar regény hagyományához csatolja vissza (Füst Milánhoz, Déryhez vagy Mészölyhöz), hanem a kései József Attilához. (1937 amúgy a regénynek is egyik meghatározó idősíkja.) Nem csupán "a modern eredettörténet és annak felhasznált, végsőkig kimunkált nyelve, e nyelv metaforikus és zenei jellege, összeérő, összeérlelt ízei miatt. Hanem mert műveik eseménye ontológiai irányultságokra mutat."

Christina Virágh író és műfordító; 1700 oldalnyi Nádas-szöveggel a háta mögött a lehető legtapintatosabban tud közelíteni a regényhez. Radics Viktória az egyik legkiválóbb magyar esszéíró; hatalmas Nádas-esszéje a "close reading" kitűnő példája. Úgy tárja fel a regény szerkezetét, hogy egy pillanatra sem próbál előre kitűzött célokhoz eljutni. Más szóval: nem az elméletek felől olvas. Markója Csilla művészettörténész, itt közzétett olvasónaplója az előítélet-mentes olvasás kiváló példája; asszociációi szabályosan táncra kerekednek ebben a stilárisan is nagyszerű írásban. Egyik szerző sem valamilyen irodalomelméleti iskola teóriájának szemüvegén át akar olvasni és látni - miközben persze mindegyiknek van határozott felfogása az életről és az irodalomról. Írásaik mentesek mindenfajta teoretikus sallangtól, tartózkodnak a rejtjeles beszédtől, és így valóban segítik az olvasót a regény befogadásában. Külön öröm volt látni, hogy ez a három nő-kritikus egy pillanatra sem tévedt bele az éppen divatos gender studies inkább női teoretikusok által kedvelt útvesztőibe. A pénisz lenne Nádas regényében a teremtőerő jelvénye? - kérdezi Markója. Hát persze, feleli. "Végül is egyelőre még mindig Európában, egy apajogú társadalomban élünk. Még mindig

nemi szerveink mint adottságok és mint szerepek

mentén szocializálódunk. Mi ebben olyan elviselhetetlen? És jut eszembe, nem éppen az-e a regény tárgya, hogy valóban mi ebben az elviselhetetlen."

Párhuzamos olvasókönyv olyan, mintha több röntgenképet csúsztattak volna egymásra. Ahogyan egyik réteget emeljük le a másik után, egyre plasztikusabb és pontosabb képet kapunk egy nagy regényről, amelynek befogadása és értelmezése az elkövetkező száz év számára is kihívás lesz. E kísérőkötet sokáig hasznos segítségnek fog bizonyulni. Kétszer is érdemes elolvasni. Egyszer a Párhuzamos történetek elolvasása előtt. Utána viszont mindenképpen.

Jelenkor, 2012, 285 oldal, 3800 Ft


Neked ajánljuk