Magyar Narancs: Első köteted, a Szótagadó 2018-ban jelent meg, most, öt évvel később itt a második, a Kepler horoszkópírás közben letér a pályájáról. Testes könyvek. Az újban azonban mintha a versek attitűdjében és az egyes szövegek hosszában is finom elmozdulást lehetne érezni az epikus líra felé.
André Ferenc: A két verseskötet között 2020-ban írtam egy verses meseregényt is, Bújócskaverseny címmel a koronavírusról, mondhatjuk, hogy ez volt az első találkozásom az epikával. Itt már meg kellett küzdenem azzal, hogy egy kerettörténeten belül el kell jutnom A-ból B-be. A verses meseregényműfaj hívta elő, hogy érthetőre kell írnom a verseket, az olvasónak olyan kapaszkodókat kell nyújtanom, amelyekkel végig rajta tudnak maradni a történeten. Az új kötet verseiben is valamiképpen továbbdolgozott bennem az igény a letisztultabb gondolatmenetek iránt, nem csupán impressziók halmozását látjuk, ami a Szótagadóra még inkább jellemző volt. A Keplerben elég sok hosszúvers van, márpedig a hosszúversek működtetéséhez elengedhetetlen valamiféle epikusság vagy retorika, viszonylagos narratíva megtalálása is. Viszont még mindig a költészet területén vagyunk, nem váltottam a szó szoros értelmében vett epikára, most is az apró benyomások, intuitív megoldások, lírai képzettársítások határozzák meg a szövegeket.
MN: Az első kötetben nagyobb hangsúlyt kaptak a popkulturális utalások, míg az új versek határozottabb irodalmi beágyazottságot jeleznek. Sok az idézet, a mottó, és mind a szépirodalmi kánon területére mutatnak – mintha egyfajta egyéni irodalmi hagyományt hoznál játékba.
AF: A popkultúra mai napig fontos inspirációs forrás a számomra, mostanában is sok olyan szövegem születik, amelyekben ez erősen tetten érhető, például slammerként is tovább használom ezeket. De amikor az új kötet anyaga elkezdett összeállni, már látszott, hogy a szövegeket az szervezi, amit a kultúra mély sodrásából érzünk vissza, vagy amit a történelmi múlt gócpontjaiból érzékelünk ma is. A kortárs szólamok és felhangok ide is beszivárognak persze. A popkultúra szinkronicitása után most egyfajta diakronitás érdekelt jobban. Egy populáris utalás tíz vagy húsz év múlva már sokszor nem magától értetődő, ha egyáltalán felfejthető még, miközben az úgynevezett magaskultúra, vagy az irodalmi hagyomány mélyebben gyökerezik az időben. A Szótagadóban van egy számomra fontos vers, a Sintér, amely a Mónika Show jelenségét tematizálja. Ez a mai olvasónak még érthető, de azoknak, akik most születnek vagy ezután fognak még, már nem lesz evidens.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
