Könyv

Arc a maszk alatt

Ágoston Tamás: A visszaalvás művészete

Könyv

Ágoston Tamás (már ha valóban létezik ilyen nevű szerző, többen ugyanis álnévre gyanakodnak) visszahúzódó költő.

1985-ben született Mezőkövesden, filozófiát tanult Debrecenben, és egy ideig élt Németországban is. Igaz, ezek az információk is tőle, pontosabban első, A repülés kezdetei című, 2017-es verseskönyvének fülszövegéből származnak. Tény, hogy könyvbemutatói nem voltak, felolvasóesteken nem szerepel, az irodalmi életben személyesen nem vesz részt. A versei viszont rendszeresen jelennek meg irodalmi folyóiratokban az Élet és Irodalomtól a Műúton és a Ligeten át az Alföldig.

Valószínűleg ezzel a rejtőzködő szereppel függ össze, hogy Ágoston lírája nem került a kortárs költészeti diskurzus előterébe, és a szerző is kimaradt a generációs névsorokból. Említett első kötetéről alig-alig írtak, noha az adott év egyik legérdekesebb és legrendhagyóbb bemutatkozása volt. A kevés figyelmes kritikus egyike, Deczki Sarolta Kések, férgek, mosógép című recenziójában „sűrű, nehéz” kötetként jellemezte Ágoston debütáló munkáját, megjegyezvén, hogy a szerző „nem tesz gesztusokat sem az olvasó, sem a kortárs trendek felé, autonóm és makacs módon csiszolgatja a saját, immár mással aligha összetéveszthető nyelvét és világát”. Deczki az Ágoston-féle lírát kelet-európai „nyomasztásként” azonosította. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a gyökereit valahol Kafka lázálmai között érdemes keresni.

Ágoston nincs egyedül az álneves vagy visszahúzódó költők között. Gál Ferenc például, az 1998-as Újabb jelenetek a bábuk életéből című, lassan kultkönyvvé avanzsált verseskötete után több mint egy évtizedig nem jelentkezett új könyvvel, és utána sem vált az irodalmi színterek gyakori vendégévé. A Hátsó üléssel 2010-ben berobbanó Rosmer János kiléte is sokáig rejtély volt, Németh Zoltán végül hat évvel a kötet megjelenése után „leplezte le” a név mögött álló Csehy Zoltánt. Nagy kérdés, hogy a szerzői jelenlét (vagy jelen nem lét) mennyiben befolyásolja egy-egy költői pálya alakulását.

Annyi tudható Ágoston két könyvének születéséről, hogy a szerző egy rövid, intenzív alkotói szakaszban írta meg, egyszóval a két kötet együtt is mindössze két-három év verstermését tartalmazza. Mindez tükröződik az anyag integritásában, ám olykor némi monotóniát is magával hoz. A repülés kezdeteiben megismert szürrealisztikus, álomszerű látásmód átúszik, átdereng a friss kötetbe is. A versek dikciója letisztult, a versbeszéd grammatikai semleges, és a költő távolságtartása a formakultusztól, illetve a „jól hangzás” igényétől továbbra is jellemző. Mindezek mellett a nagyon erős képiség, a szokatlan egymás mellé rendelések és a hétköznapi élethelyzetek állandó kizökkentése mozgatja Ágoston líráját. A kötetben szereplő 65 vers (nincsen ciklusokra bontva az anyag, amitől rögtön lesz egyfajta túlzsúfolt hangulata) mindegyikének – egyetlen kivétellel – egyszavas, megfoghatatlanul semleges címe van, ilyenek, mint: Tégla, Cirok, Szén, Kirándulás, Palacsinta. Az egyetlen kivétel egy verscímmé emelt név: Borbély Szilárd. Ez valamiféle költői tájékozódást, lírai kapcsolatépítést is sejtet. De nem csak Borbély neve hozható fel Ágoston verseit olvasva. Szijj Ferenc lerobbant urbánus látképei és különös, gomolygó versépítkezése sem idegen tőle (bár Szijj fanyarabb és következetesebb, mint ő), mint ahogy Nemes Z. Márió analitikus költészete is rokonítható e versekkel, igaz, Nemesnél jóval erősebbek a programszerű elemek, a konceptualitás.

A kötet legfontosabb vonulata – ahogy azt a szerző tervezte borítóra került post mortem fénykép is aláhúzza – a gyászfeldolgozásé. A szülők és a gyerekek kapcsolata, mint az emberi viszonyok ősképe rendre visszatér a versekben. Hol a szüleitől búcsúzó felnőtt-gyerek gyászba tartó nézőpontjából, hol a saját gyerekeivel összezárt, a helyét nem találó gyerek-felnőttéből. „A feleségem elejti a merőkanalat, / feláll, / hátrálva rám mutat. / Valaki igazgatja magán az arcomat, mint egy maszkot. / Valaki, aki törni-zúzni akar ebben a házban” – olvassuk a Maszk című vers végén. Ez a fajta belső idegenség domináns elem. Ahogy önmagunk szemében idegenek vagyunk, úgy idegen mindenki más is nekünk. Ettől pedig minden értelmes cselekedet, minden lényegi viszony érvényét veszti, és a minket körülvevő világ elkezd megmagyarázhatatlan, töredékes eseménysorokra, a hagyományos logika szempontjából nehezen felfejthető jelenetekre szétzuhanni. Mint a Diktátor című vers elején: „Jégeső veri a hullaházat. / A ballonkabátos léleklátó / apám fölé hajol a mennydörgésben. / Belenéz a fülébe, orrába, szájába. / Felegyenesedik, felém fordul, / vastag keretes szemüvegéről csöpög a víz. / Ne aggódj, fiam, mondja, sündisznó lesz. / Másnap, a nyekergő ágyon gorilla ugrál.”

A szokatlan, radikális képzettársítások keresése időnként túlhajtottá válik („Azt mondják: óvoda. / De én tudom: koncentrációs tábor.”), mint ahogy a költői eszköztár szándékos leszűkítése sem tűnik minden esetben indokoltnak. Mégis: a gyászmunkát a költő átérezhetően, a maga irracionalitásában is zsigeri hatással végzi el. A kötetzáró, Váza című vers ennek a tetőpontja, a maga dísztelenül is szép kezdősoraival: „Ragyog a fóliasátor. / Apám kempingszéken ül, / húsos paprikák közt szaunázik.” Innen érdemes visszakanyarodni az elejére, teret adva a visszaalvás esélyének.

Napkút Kiadó, 2019, 78 oldal, 1990 Ft

Neked ajánljuk