Interjú

„Az ablak mögött”

Ziemowit Szczerek író, újságíró, Kelet-Európa szakértő

Könyv

Az első magyarul megjelent könyve, a Jön Mordor és felfal minket Ukrajnával foglalkozik, a nemrég kiadott Via Carpatia viszont főként Orbán Viktor Magyarországával.

Magyar Narancs: Voltál Ukrajnában, amióta elkezdődött a háború?

Ziemowit Szczerek: Már a háború kirobbanásának másnapján odautaztam. Éppen Szarajevóban dolgoztam egy anyagon, onnan autóztam át Lvivbe, ahol segítettem embereket kimenekíteni. Ez még a totális pánik és tanácstalanság időszaka volt, amikor senki nem tudta, hogy mi lesz az oroszok következő lépése. Egészen apokaliptikus volt. Azóta többször is jártam Ukrajnában, a legutóbb Bucsában.

MN: A közel tíz éve megjelent Jön Mordor és felfal minket nem festett épp romantikus képet a 2000-es évek Ukrajnájáról. Mit szóltak ott a könyvedhez?

ZSZ: Az ukrán olvasóknak tetszett a könyv szarkasztikus hangneme. A könyv narrátora egy gonzó stílusban író lengyel újságíró, aki megírja az ukrajnai utazásait, ami sokkal inkább szólt az írásról magáról, mint a Kapuściński-féle, tényekhez mereven ragaszkodó megközelítésről. Emellett megjelenik a szövegben az is, hogy hogyan látjuk a tőlünk keletebbre levőket, úgyhogy szólhatna akár arról is, hogy mit gondol egy osztrák a magyarokról, vagy egy magyar a románokról.

MN: Mindkét könyvedben kimerítően foglalkozol a kelet-európai identitás mibenlétével.

ZSZ: A második világháború előtt általános volt az, hogy egy Litvániában élő testvérpár egyik tagja litvánnak, a másik lengyelnek vallotta magát. Mindig sokat gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mi is az identitás, mert sokszor a vérrel és a származással kötik össze, ami egy hülyeség. Inkább egy áruházat tudok elképzelni, amely tele van különböző identitásokkal. Ezek közül az egyik ős választott egyet, és azt adta tovább a leszármazottai­nak, ám néhány generáció után egyszer csak eljön az a pont, amikor már nem lehet tudni, hogy miért is pont ezt az önmeghatározást választotta. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg most Ukrajnában: akik mondjuk, Harkivban laknak, azok eddig valamiféle homályos posztszovjet identitással rendelkeztek, most viszont az ukrán nyelvet és nemzetiséget fogják választani a háború miatt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.