Könyv

Lassan kezd kiürülni szellemi életünk azon színpada, mely nagyjából 1968 táján kezdett berendezkedni, és aztán 1989-ben a legnagyobb reményekkel foglalta el a magyar világot jelentő deszkákat.

Legújabb regénye, a Vera valamiben nagyon különbözik az életmű eddigi darabjaitól. Grecsó Krisztiánnal betegségéről és gyógyulásáról, irodalmi kánonról, sikerről és bukásról, a Marton-ügyről és a kultúrharcról is beszélgettünk. Meg arról, mi a legutolsó emléke Tandoriról.

A kulturális határokat általában arról ismerni meg, hogy – szemben a politikaiakkal – az irodalmi szerzőnek nem szükséges identitását hitelt érdemlően, képmásával és életművének felmutatásával bizonyítania, hogy egyik kultúrából átkelhessen a másikba, hanem éppen ellenkezőleg: a szövegek fordítása lehetőséget teremt a művek átlényegülésére és a szerző továbbélésére, vagy éppen újjászületésére – máshol.

A Vak Remény című verseskötetéért kapta az elismerést.

Kétségbeesésről, önvádról, a remény esélyéről és a keresztény toxinokról, a testiség tabujáról és a lázálomszerűen ismétlődő történelemről beszélgettünk egy héttel a költőtárs, Borbély Szilárd halála után.

Jön új Spiró- és Háy-könyv is.

Sokáig nem szívesen beszélt főművéről, a holokauszttúlélő édesapja és a saját élményeit egér- és macskafejű alakokkal elbeszélő Mausról, ám a fasizmus újraéledését látva úgy döntött, itt az ideje ismét válaszolni a kérdésekre. A teljes Maus új magyar kiadása remek alkalom volt erre.

Amikor Esterházy Péter a nyolcvanas évek elején lemásolta – beismerő vallomása szerint 250 órai munkával – Ottlik Géza Iskola a határon című művét, csak vonogattam a vállam: posztmodern gesztus, ingerlő képzőművészeti alkotás, önfeledt jófejfesztivál? Nem nagyon tudtam hová tenni, tetszett, izgatott, de egyszersmind bosszantott is. Miért?

Jelenkorunk megértésében is sokat segítene, ha szorgos kutatói munka nyomán, sok-sok mozaikot összerakva sikerülne megírni a Kádár-kor minden részletre kiterjedő mikrohistóriáját – ebből a szempontból valamennyi adalék üdvözlendő!