Magyar Narancs: A slam poetry jó belépő volt az irodalomba?
Pedro Lenz: Fiatal íróként kiadót találni Svájcban majdhogynem lehetetlen. Csak küldözgeted a kéziratokat a kiadóknak, és lassan megöregszel, anélkül, hogy bármi is megjelenne tőled. Én nem akartam így megöregedni, a slam poetry vonzó alternatívát jelentett.
MN: A slam poetryt hajlamosak lenézni a magasirodalom művelői.
PL: Nagy előnye, hogy mindenkinek hozzáférhető, és talán ez is a hátránya, hiszen a legsilányabb szeméttől a komplett kis műremekekig minden megtalálható a műfajban. Úgy 15 éve ütötte fel a fejét Svájcban, és kezdetben mindenféle műfaj képviseltette magát, de mára a stand-up comedy uralta le a mezőnyt. Állandósult a versenyszellem, hat perc alatt kell valamit virítani, és zsűri lesi minden szavadat.
MN: Befutott íróként is fellép?
PL: Felhagytam vele. Ami ma slam poetry címszó alatt folyik, az engem már nem izgat. Mindenki a poénra hajt, a közönség is ezt várja, a zsűri is ezt értékeli. Átnyergeltem a felolvasásokra. Összeálltam három, ugyancsak ismert írókollégámmal: bárki csatlakozhat a mi négyesünkhöz.
MN: A híres svájci jólét nem lustítja el a szókimondó slammereket?
PL: Mindenünk megvan, résen kell lenni, nehogy túltengjen bennünk az önelégültség. A politika azt sulykolja, hogy mindennel, ami kívülről jön, jobb vigyázni, ugyanakkor az exportból élünk.
MN: A slam gyakran tabut sért. Volt, hogy túl messzire ment?
PL: Kezdetben gyakran előfordult, hogy a közönség leléptette a nekik nem tetsző slammert, és ugyanez fordítva is megtörtént; a slammer szólt be az őt idegesítő hallgatóknak. Én nem vagyok provokatőr alkat, de sok cifra dolognak voltam a tanúja. A hőskorban oda-vissza ment az anyázás és az üvöltözés a színpad és a nézőtér között. Nem sok mindent mentettem át a régi szép időkből, de azt igen, hogy a mai napig állva olvasok fel. Az ülés a szöveg halála. És továbbra is szívesen választok nem irodalmi helyszíneket. Olvastam már villamoskocsiban, szurkolói futballklubban és börtönben is. A szurkolók közt volt a legmelegebb a helyzet: a közönség egyik fele azt kántálta, hogy ha ez a kultúrbuzi – azaz én – nem hagyja abba, leszednek a színpadról. A közönség másik fele viszont nekem szurkolt.
MN: Az azért jó, hogy az irodalom még képes balhét okozni.
PL: Skóciába szerveztem egy felolvasást. Elkezdődött a műsor, de nem sokkal utána a jelenlévők már egymást gyepálták. Nem annyira az irodalom érdeme volt: a protestánsok és a katolikusok estek egymásnak.
MN: Regénye szereplői ízes berni németet beszélnek. Rajtuk kívül még hányan beszélnek berniül?
PL: A nyolcmillió svájciból úgy másfél millióan beszélik és úgy ötmillióan olvassák a berni dialektust. Az angol változatban a német berni skót angollá változott. Kezdetben tartottam is a dialektusban való írástól, féltem, hogy beszűkítem az olvasótáboromat. Éppenséggel az sem vonzott, hogy ami tájnyelvi irodalom címen korábban Svájcban létezett, az szinte mind múltba révedő, nacionalista Heimat-irodalom volt. Egy glasgow-i ösztöndíj és az ott kapott biztatás azonban megtette a hatását: végül el mertem hagyni az irodalmi németet. Minden fordítómmal megbeszélem, hogy standard nyelvet vagy tájnyelvet használjunk. Az az álláspontom, hogy csak akkor legyen tájnyelv, ha az valóban az utcán beszélt, élő nyelv, nem pedig valami muzeális dolog. Ha egy tizenötezres kisváros junkie-jai is beszélik a dialektust, akkor jöhet.
A portás én vagyok Szlenget fordítani szopás. Nem véletlenül hívják ezeket a cuccokat beszélt nyelvi fordulatnak, az ilyesmi leugrik a papírról, bele a pofádba, nem tudsz másra figyelni. Ráadásul az egészet ez az Adamik nevű faszi fordította, elég komoly a csávó, Thomas Bernhard, Grimm tesók, Christoph Ransmayr, ilyeneket tolt, aztán emiatt végig azon flesselsz, milyen lehetett neki ezzel a szlengdologgal szopódni. Ahhoz képest nem szar, bár vannak olyanok, hogy: „Az ördögbe is, ez azért elég kajak volna.” Ami, hát, na mindegy. Az eredeti ilyen berni dialektusban van, a magyar meg szlengben, mi másban. Mondjuk, az mindenkinek segített volna, ha története is lenne ennek csóró exdrogosnak, aki végigpofázza a könyvet. Amúgy mondtam már, mekkora gyökérség, ha egy könyv kritikája utánozza a könyv stílusát? Sokan csinálják, és észre sem veszik, bazmeg. - urfi - Fordította: Adamik Lajos. L’Harmattan, 2014, 160 oldal, 1950 Ft | |||
