Csődbe megy az ELTE? Minden egész kizökkent

  • Kotler Fruzsina
  • 2003.12.18 00:00

Könyv

Gazdálkodási kérdések tekintetében az ELTE és különösen a bölcsészkar több szempontból is speciális helyzetben van. Arányaiban itt ugyanis az ország többi egyeteméhez képest nagyon magas az akadémikusok, professzorok száma, s míg egy-egy professzor évente 6,5 millió forintba kerül, addig egy adjunktus 5, egy tanársegéd csak 4,5 milliót kóstál. A rengeteg doktoriskola is ezt a magas színvonalat követeli meg. Ebből adódóan azonban az ELTE-nek a fejkvóta nagyobb részét kell munkabér-kifizetésekre elkülönítenie.
Gazdálkodási kérdések tekintetében az ELTE és különösen a bölcsészkar több szempontból is speciális helyzetben van. Arányaiban itt ugyanis az ország többi egyeteméhez képest nagyon magas az akadémikusok, professzorok száma, s míg egy-egy professzor évente 6,5 millió forintba kerül, addig egy adjunktus 5, egy tanársegéd csak 4,5 milliót kóstál. A rengeteg doktoriskola is ezt a magas színvonalat követeli meg. Ebből adódóan azonban az ELTE-nek a fejkvóta nagyobb részét kell munkabér-kifizetésekre elkülönítenie.
Villanynarancs

Ma nincs az a zöldfülű pesti bölcsészpalánta, aki összerezzenne a ,,csőd közeli állapot" kifejezés hallatán. Az oktatás ,,nagy túlélője", ahogy az ELTE vezetői előszeretettel emlegetik intézményüket, sok mindent megért már az elmúlt bő évtizedben: a tandíj bevezetését, eltörlését, elbocsátásokat, kiadások korlátozását. Arra azonban még nem volt példa, hogy egyik napról a másikra több bili is boruljon egyszerre, s mind a hallgatók nyakába.

Mint ismert, az ELTE bölcsészkara, valamint az újonnan kivált karok a szeptemberi beiratkozáskor a költségtérítés megfizetésére kötelezték azokat a kétszakos diákokat, akik második szakjukként nem tanárképes szakot vettek fel. (lásd: Fizetési meghagyás, Magyar Narancs, 2003. szeptember 18.) Az egyetem vezetése azonban soha nem mulasztja el megemlíteni, hogy ezek a szakok amúgy is költségtérítésesek voltak, és az ELTE, miután eddig méltányossági okokból állta a cechet, már nem tud eltekinteni attól, hogy behajtsa a fejenkénti 65 ezer forintot. Manherz Károly dékán a kari tanács szeptember 18-i ülésén elmondta, hogy a karnak jelenleg 300 milliós képzési előirányzati hiánya van, ami olyan nagy, hogy már nem kompenzálható.

Az események hátterében több probléma is áll, amelyek nagyjából egy időben váltak megkerülhetetlenné. Első helyen minden érintett - beleértve az Oktatási Minisztérium (OM) illetékeseit - az egyetem fő bevételi forrását jelentő, nevetségesen alacsony hallgatói

képzési és fenntartási normatívát

említi, ami a bölcsészkaron fejenként évi 355 ezer forint, egyszakosoknál pedig ennek 65 százalékát teszi ki. (Az egyetem ez évi költségvetése 16 és fél milliárd forint - a további gazdálkodási problémákról lásd Mire megy a pénz? című keretes írásunkat.) Ez azt is jelenti, hogy a kisebb, de annál nagyobb hagyományú, az országban egyedülálló tanszékek kezdenek ellehetetlenülni. Egyes források szerint olyannyira, hogy az egyetem végül kénytelen lesz bizonyos "ráfizetéses" szakokat felszámolni.

Idén januárban a dékán zárolta a szétválás előtt álló bölcsészkar működési-dologi előirányzatait, amiben benne voltak a költségtérítéses és a doktori képzések bevételei is. A dékáni szükségintézkedés értelmében a tanszékeknek nélkülözniük kell alapvető bevételi forrásaikat, és kutatásra szánt pályázati pénzekből biztosítani ,,a vécépapírt a fénymásolóba", ahogy azt egy professzor keserűen megjegyezte. Tavasszal Hiller István, akkor még az OM államtitkáraként, a HVG-nek nyilatkozva külön tanárképzési többletnormatíváról és a kis szakok magasabb finanszírozási csoportba helyezéséről beszélt. Ám ez nem történt meg, sőt bekövetkezett a nagy júliusi elvonás, azaz a kormány kiadáscsökkentő programja, amely a felsőoktatás egészét 3,3 milliárd forinttól - a támogatási főösszeg 2,3 százalékától - szabadította meg. A csökkentés, amelyet nyilatkozata szerint "differenciálás nélkül, arányosan" hajtott végre a tárca, az ELTE esetében 362 millió mínuszt jelentett. Miután a pénzügyileg jobb lehetőségekkel bíró szociológus- és pszichológusképzések megalakították önálló karaikat, a bölcsészkar látványos haldoklásba kezdett.

Egyesek az új karok megalakítása mögött politikai játszmákat, dékáni ambíciókat sejtenek, míg azt, hogy a BTK miért ment bele ezen intézetek lecsatolásába, általános értetlenség övezi. Klinghammer István rektor szerint nem erről volt szó: a BTK túl nagy volt, így az érdekek, problémák olyan távol estek egymástól, hogy egy kari tanácsban már szinte nem tudtak kommunikálni a különböző területek képviselői. A rektor úgy látja, hogy a leváló szakok nem különösképpen jövedelmezőek, s az, hogy karok vannak az egyetemeken belül, "csak egy szervezeti dolog". Ezeket az állításokat sokan megkérdőjelezik, Sáska Géza, a megszűnőfélben levő Oktatáskutató Intézet főmunkatársa például úgy fogalmazott: "a két kar kiválásával a BTK hatalmi súlya csökkent, és ezzel pénzügyi mozgástere is szűkült, ez valóban rossz állapot". Bennfentesek úgy vélik, az ELTE-n nem működik a szolidaritás eszméje, főként nem a pénzügyekben.

A frissen kétkarossá avanzsált diákok

a szétválást többnek érzékelik egyszerű "szervezeti kérdésnél", hisz ösztöndíjat csak tantárgyaik egy része után kaphatnak ezentúl, s csak az egyik karon, az anyaintézményükben. Tehát rosszul járnának már akkor is, ha nem kellene költségtérítést fizetniük a második szak után.

Az ígéretek ellenére behajtott második szakos költségtérítés bevezetésének szempontjai egytől egyig logikusak, de etikátlanok voltak. Sőt, mint azt a fenntartó OM hallgatói panaszra készült, szigorúan csak véleményező állásfoglalásában leszögezte, jogszerűtlenek is: ,,A hallgatói támogatásokról és térítésekről szóló rendelkezések a tanulmányok megkezdéséhez kötődnek. A jelöltek az egyetem szabályozása alapján döntenek arról, hogy milyen feltételekkel vállalják tanulmányaikat. Ezen feltételek egyoldalú utólagos módosítása a jogbiztonság elvével ellentétes."

A lassan már mumusként számon tartott minisztérium odamondása a megcsonkított juttatásokat ide-oda rakosgató ELTE szemében kimerítheti az ,,abszolút szemtelen" kategóriáját: először elvonja a forrásokat, most pedig ítélkezik, amikor a válsághelyzetben valamit be kell áldozni. A dékán és a hallgatói önkormányzat (HÖK) egyaránt jogszerűnek ítélte a döntést, utóbbi mindössze azt kifogásolta, hogy a hallgatók csak a beiratkozással egy időben értesülhettek a költségtérítés visszaállításáról. Az általános érvelés szerint a törvények nem ismerete nem mentesít: ha a diák valóban akarta volna, tudta volna, hogy valójában az állam csak egy szakot finanszíroz, tanár szakok esetében pedig kettőt; azt, hogy a többiért sem kell fizetni, pusztán az egyetem jóindulatának köszönhetik. (Más kérdés, hogy miért éppen a tanárképes szakokat támogatja a szabályzat ilyen buzgalommal, a pedagógus-túlképzés ellenére.)

Ekler Gergely, a HÖK elnöke szeptember közepére kiharcolta, hogy a befizetendő összeg 80 százalékát az egyetem állja, legalábbis ebben a félévben. Februártól nem tudni, mi lesz. A hallgatók egyetértenek abban, hogy ha más nem, az erkölcsi csőd máris beállt az ELTE-n: az olyan terminusok, mint "egy szak" és "két szak", "költségtérítéses" és "államilag finanszírozott" mostanra gyakorlatilag értelmüket vesztették, az van, amit "valamelyik fejes" éppen mond. Az érintett hallgatóknak kiküldött hivatalos értesítéseken tudniillik az év elején még rajta volt a finanszírozottság pecsétje; míg például azok a diákok, akik novemberben a tanulmányi osztály hivatalos leveléből értesültek arról, hogy második, akár tanárképes szakjuk költségtérítéses, az illetékes előadótól azt az információt kapták, hogy ez nem jelent semmit, majd a jövő félévben ráérnek borsos összegeket kiköhögni. Vagy utána.

A rektor úgy véli, "szamárság arra hivatkozni, ami formailag jogos" (például: a rektori döntés ellentmond az egyetemi szabályzatnak), mert az élet megváltoztatta a helyzetet, a szabályzat más szituációra készült, utólag kell módosítani. "Ha oroszlán van az épületben, akkor nagyon ostoba, aki azt mondja: hja, én ezt nem veszem figyelembe, mert nincs benne a szabályzatban. Attól még megharaphatja." Mindeközben

további finom intézkedések

színesítik a hallgatók életét. Például aki egyik szakon halasztani kívánt, azzal a beiratkozáskor aláírattak egy papírt, miszerint akkor ő ezen a szakon egyszer és mindenkorra lemond tanulmányai folytatásáról, tehát vagy mindkét szakra lehetett beiratkozni, vagy egyikre sem. Elterjedt az a hír is, hogy aki úgy dönt, mégsem szerzi meg tanárképes szakjain a tanári diplomát, annak utólag meg kell térítenie a 8-10 féléves oktatás költségeit, igaz, ezt a rektor lapunknak cáfolta. Az új, "posztmodern" TVSZ (tanulmányi és vizsgaszabályzat) igen terjedelmes, gyakorta értelmezhetetlennek és ellentmondásosnak, viszont hiányosnak bizonyult, ráadásul szeptemberben nem is igen lehetett hozzáférni. Ennek megfelelően a tanulmányi osztály azt mondott a delikvenseknek, amit akart - ami persze nem jelentette azt, hogy dolgozói alaposabban otthon lettek volna az új könyvecske szépségeiben.

A nem mindennapi kavarodást tovább tetézi, hogy az egyetem drasztikus szervezeti változásoknak néz elébe, sőt már bennük is van nyakig. Az új karok és a tanárképző főiskolai kar megszüntetése ugyanis azokat a képzési és finanszírozási reformokat is szolgálja, amelyekre az 1999-ben aláírt bolognai nyilatkozat kötelezi az egyetemeket. (Lásd még: Előre a bolognai úton, Magyar Narancs, 2003. október 30; Berlinger Edina: A tudás és a hatalom, Magyar Narancs, 2003. szeptember 25.) A sokat emlegetett berlini konferencia ráadásul 2010-ről 2005-re hozta előre a ciklusos képzés bevezetését, amire, mint Hunyady György, a pedagógiai és pszichológiai kar dékánja egy vitán novemberben elmondta, néhány hónap áll az egyetemek rendelkezésére. A bolognai folyamat és a kétszintű érettségi ügyében hál istennek mindenki egyetért, mondta Magyar "Én-nem-vezethetem-be-a-tandíjat" Bálint az említett összejövetelen, mint ahogy abban is, hogy a felsőoktatás átjárhatóvá tétele legfontosabb érdekünk, amely nélkül a magyar felsőoktatás provinciálissá és gyakorlatilag láthatatlanná válhat. Mindez azonban nem megy racionalizálás nélkül, fűzte tovább a szót a miniszter, és sajnos a rektornak kell döntenie arról, hogy "melyek azok a területek, amelyeket felfejleszt, és melyek azok, amelyekről úgy gondolja, hogy nem versenyképesek".

Kérdés, hogy e sokatmondó szavakból mi vonatkozik a bölcsészkarra. És egyáltalán van-e esély arra, hogy jelenlegi állapotában versenyképessé váljon. A "csőd" szóra az OM tanácstalanul tárja szét a karját: lapunknak kiadott nyilatkozatában az áll, hogy "elképzelhető, hogy egy kar gazdálkodásában bekövetkező hiányosságok az egész intézmény eladósodásához vezetnek, jelen esetben azonban, az ELTE egészére nézve, ez nem valószínű".

Klinghammer István szerint a szakpolitikusok nézőpontja elhibázott: irányokban, nem pedig feladatokban gondolkodnak. "Kommunikáció szintjén minden kormányzat nagyon fontosnak tartja, illetve tartotta a felsőoktatást. Az univerzitás azonban nemcsak oktat, de kutat és közfeladatokat is ellát. Valóban létkérdés, hogy az egyetem 2005 után is minőségi oktatást nyújtson, ennek azonban megvan a maga költségvonzata."

Kotler Fruzsina

Mire megy a pénz?

Az egyetem - amennyiben nem változik pozitív irányba a katasztrofális alulfinanszírozottság - feltehetőleg úgy próbál majd egyről a kettőre jutni, hogy a főállásban oktató nyugdíjas tanárokat megpróbálják "szelíden rávenni", hogy menjenek át félállásba. Így a neves, idős professzorok is az egyetem kebelében maradhatnának, az intézmény pedig pénzt takaríthatna meg.Speciális költség a szerteágazó külföldi kapcsolatok fenntartása is: csak a telefonszámla horribilis összegeket emészt fel, az egyetem híre, státusa szempontjából azonban erre is szükség van. A bölcsészkari tanulmányi osztály fenntartása sem olcsó, a rengeteg szakvariáció és az ezekkel járó speciális problémák, igények bonyolultsága megköveteli a jelenlegi szervezeti felépítést.

Mindezek miatt a rektor szerint abszurdum, hogy egy "noname university" ugyanannyi fejkvótát kap, mint a rangos intézmények. Szavai szerint nyugati felsőoktatási vezetők azt hiszik, lódít, amikor elmondja, hogy mekkora itt az egy diákra eső pénz - pedig a vegyszert, informatikai eszközöket, folyóiratokat ugyanarról a piacról kell beszereznie, mint szerencsésebb kollégáinak.

Az ELTE vezetősége a kilencvenes évek közepén a Price Waterhouse-zal átvizsgáltatta az egyetem gazdálkodását: mindössze 50 millió forintot találtak az akkor 12 milliárdos költségvetésben, amit kicsit ügyesebben is el lehetett volna költeni. Ilyen átvilágítást információink szerint azóta kétévenként végeztet az egyetem, hasonlóan jó eredménnyel.

Több szakember azonban vitatja, hogy ne lehetne jobban csinálni, szerintük a felsőoktatásban a belső érdekcsoportok hatalmi játszmái, a felelősségek és feladatok átláthatatlansága komoly problémákat okoznak, s az is gond, hogy, mint Szabó Tibor írja, "a menedzsment szaktudása hiányos, a döntően oktatói-kutató tapasztalatokkal rendelkezők nem ismerik a kontrolling, a számvitel fogalmait, illetve sokszor az alapvető (felső)oktatáspolitikai összefüggéseket sem." Ûgy vélik, lassan a felsőoktatásban is le kell zajlania egyfajta "minőségi forradalomnak", az egyetemi menedzsmentnek át kell alakulnia, hogy végre a piaci szükségleteket szolgálja ki, ne pedig saját belső érdekeit. A felsőoktatás jelenlegi irányítói vitatják az efféle nézeteket, féltik autonómiájukat a tervek szerint nyakukba ülő gazdasági vezetéstől.

A tanárok és a blokkolóóra

A BTK-n nagy vihart kavart a tanári karban az egyetemi tanács azon döntése, mely szerint az oktatóknak heti húsz órát az egyetemen belül kell eltölteniük. Az ellenőrzés mikéntjéről pedig egészen elképesztő hírek keringtek.

A rektor meglepetéssel értesült a pletykákról. Mint lapunknak kifejtette: nyugat-európai kollégái még azt sem értik, miképp lehetséges, hogy egy főállású oktatónak "csak húsz órát" kell a munkahely falain belül tölteni. Klinghammer István cáfolta a blokkolóóra bevezetéséről keringő szóbeszédet, ugyanakkor elmondta, hogy a szabályzat szerint annak, akinek kötetlen munkaideje van, alá kell írnia a jelenléti ívet, "már csak azért is, hogy tudjuk, ki volt benn az épületben, ha leég".

Dr. Pongrácz Csaba, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének ELTE-s titkára lapunknak így nyilatkozott: "a közalkalmazottak heti 40 órás munkaideje úgy az oktatókra, mint az alkalmazotti rétegre egyaránt jogszabályban rögzített előírás. A munkahelyen tartózkodás a tanszéki, kutatóhelyi vagy a könyvtári tartózkodást is jelenti. A tényleges, kontakt órákon kívül az értekezletek, szakmai szemináriumok, a hallgatók részére tartott fogadóórák mind a benttartózkodást feltételezik. Ezek együttes ideje a legtöbb esetben meghaladja a heti húsz órát. Ebben a kérdésben szabályzatba foglalt egyetemi tanácsi döntés mint autonóm legfelsőbb testületi döntés a jogszabállyal nem ellentétes."

Firtatásunkra, miszerint ellentétes-e az új rendelet a kollektív szerződéssel, valamint igaz-e az, hogy - bizonyos ellentételezések érdekében - módosul, az FTDSZ titkára nem kívánt kimerítő választ adni, mondván, a kollektív szerződés éves felülvizsgálata most van folyamatban.

A bölcsésztanárok többsége amellett, hogy alacsony jövedelmét kiegészítő munkáit is félti, úgy gondolja: a rendelet nemcsak olyan eszköz, amellyel majd a várható leépítéseket fogják alátámasztani, hanem froclizás is. "Egy kémikus nyilván nem viheti haza az egész labort, írni és olvasni azonban egy bölcsészdoktor otthon is tud." A hallgatók közül sokan úgy vélekednek: felesleges arra kényszeríteni az oktatókat, hogy hasznos munka helyett hetente több órát kávézgassanak az egyetemen. Mások szerint azonban lehet, hogy egy idő után megelégelik a "hány cukorral?" kérdést; és unalmukban elkezdenek tudományos diákköröket, szakmai műhelyeket szervezni.

Neked ajánljuk