„El akarta égetni”

Julie Otsuka író

A Buddha a padláson szerzőjének egy korábbi regénye is megjelenik magyarul. Az Amikor isten volt a császár című mű az amerikai japán közösség Pearl Harbor utáni internálását és a visszatérés időszakát tárja elénk. Festészet, kávézók, metrózás New Yorkban, japán humor és családi örökség egy helyen.

Magyar Narancs: „Egy írónak nem feltétlenül kell zseninek lennie, de dolgozzon keményen” – nyilatkozta korábban. Hogy néz ki önnél a kemény munka?

Julie Otsuka: Kifejezetten lassan írok. Az első két regényem megtörtént eseményeken alapul, így mindkét esetben alapos kutatómunkával indult a folyamat. Az első időszakban rengeteget olvastam és jegyzeteltem. Ugyanakkor frusztrált, ha írás nélkül telt el egy nap. Lassan kialakult a munkamódszerem: először főként kutattam és mindennap írtam egy keveset, majd egyre inkább az alkotásra került a hangsúly. Éveken át kizárólag a kedvenc kávézómban írtam, majd a járvány a lakásomba kényszerített, ami meglepően jól működött. Új könyvem, a The Swimmers utolsó fejezete tőlem szokatlan módon csak úgy kiszaladt belőlem. Visszanézve, a kávézó talán nemcsak adott a munkámhoz, de el is vett, mégpedig időt, hiszen ismertem a dolgozókat és a törzsvendégeket, nem telt el nap beszélgetés nélkül, amit persze egyáltalán nem bánok. Manapság a kedvemtől függően otthon vagy a kávézóban írok.

MN: Miért pont ez a kávézó?

JO: Mert nincs háttérzene, nincs wifi, afféle régimódi, európai hangulat lengi körül a helyet. Mindig csak az aznapra szánt, nyomtatott oldalakkal és tollal a kezemben érkezem. Itt a hangok fehér zajként borulnak rám, imádom, hogy egyszerre van jelen körülöttem az élet intenzitása és bennem a mély, koncentrált figyelem. Beveszem magam a hátsó sarokba, ahonnan jól láthatok mindent, és csak figyelem a naponta megújuló életképeket.

MN: Miről szól a harmadik könyve, a The Swimmers?

JO: Ez a regényem tavaly jelent meg angolul. Részben érinti a táborok világát, de alapvetően sokkal személyesebb témát dolgoz fel: egy szülő elvesztését, aki a betegsége miatt lassan elveszíti az emlékeit. Ez az édesanyámmal közös történetünk. 2012-ben kezdtem el írni, édesanyám akkor már beteg volt, 2015-ben halt meg. Azt hittem, gyorsabban fogok haladni az írással, mivel nem kell kutatómunkát végeznem – de kellett. Őszintén és mélyen szembe kellett néznem a kapcsolatunkkal és magammal is a munka során, kellemetlen dolgokkal is. Ennek ellenére mégis nagyon közel kerültem édesanyámhoz írás közben. Úgy éreztem, hogy életre kel a lapokon, hogy méltó emléket tudok állítani neki.