Míg a „sikerkönyvek” – nyilvánvalóan üzleti megfontolásból, a marketingköltségek megspórolása révén gyakorlatilag azonnali hasznot hajtva a kiadónak – rövid fáziskéséssel szinte kivétel nélkül megjelennek magyarul (de minek? – kérdezhetné az ember), addig az olyan irodalmi klasszikusokra, mint Atwood regénye, több mint húsz évet kell, hogy várjon a magyar olvasó. És persze A szolgálólány meséjének 2017-es újranyomása sem irodalmi, hanem tömegkulturális logikát követ: a szöveg aktualitását felismerve a regényből tévésorozat készült, amelynek éppen az első évada fut az HBO-n, így nem csoda, ha a magyar eladási listákon is dobogós helyen lehet a könyv.
A legtöbb esetben az irodalmi szöveg hányatott sorsáról szóló felesleges merengés panasznak hatna, azonban Atwood regényének – és eddig a belőle készült sorozatnak – örülni kell. Merthogy az eredeti megjelenési dátumot (1985) is figyelembe véve szerfölött unikális képzelőerőről, írói tehetségről és elkötelezettségről, találó vízióról és egyedi szerzői hangról tanúbizonyságot tévő történetről van szó. A szolgálólány meséje annak a folyamatnak a bomlástermékét tárja elénk, hogy alapvetően haladó, egalitárius politikai törekvések – jelen esetben a nőmozgalmak – eszméinek konzervatív kisajátítása egy társadalmi egyenlőtlenségekkel, gazdasági, ökológiai és egyéb problémákkal sújtott közegben hogyan járul hozzá a céljaikkal homlokegyenest ellentétes politikai rendszer ideológiai megszilárdításához, s ezt a folyamatot hogyan éli és érti meg az egyén. Hogy Fredé, a szolgálólány – a regény elsődleges elbeszélője – hogyan törekszik arra, hogy az őt az előző, demokratikus és kapitalista rendszerhez kötő emlékek romjain megértse az anyjához, tőle elszakított lányához és eltűnt férjéhez, a barátnőjéhez, Moirához, a saját nőiségéhez fűződő viszonyát, no meg persze mindezek ellenpontjaként a vallási fanatizmustól fűtött, nőkultuszra alapozó, patriarchális diktatúrát. Az a Fredé, akinek neve az eredetiben a lefordíthatatlan szójátékokat rejtő Offred, vagyis „Fredtől való”, de egyben „nem vörös”, illetve egy betű híján „(fel)ajánlott” – a szolgálólányok testét birtokló rendszerre, a testüket rejtő és termékenységüket szimbolizáló ruha színére, és a bibliai Bilha történetére való utalásként.
Ahogyan talán Fredé neve is mutatja, Atwood elköteleződése nem merül ki ideológiai elképzelések illusztrációjában. Regényének éppen az a legfőbb erénye, hogy nem hajlandó leegyszerűsíteni a lélektani képleteket, sematizálni a történet fordulatait, egyszerű válaszokat kínálni az olvasóban felmerülő kérdésekre, vagy éppen olcsó kibúvót kínálni a bennünket is érintő dilemmák alól. Mint majd’ minden irodalmi mű, így A szolgálólány meséje esetében is a szöveg belső egyensúlyától, a szerzői tudatosságot tükröző arányoktól függ a minőség végső megítélése, s ebből a szempontból fontos kiemelni, ahogyan a regény finoman egymáshoz köti az érzékletes (ám az érzékiség szempontjából felettébb kétes) részleteket, a szemlélő közvetlen környezetét (Fredé kényszeres érzékenységét a kontextusokra), és a történettel szembeni történeti jellegű távolságtartást. Ennek több szemléletes példáját is találjuk a regényben, például amikor Fredé tiltott gyümölcsként lapozhat bele a nőiséggel kapcsolatos tanácsokat osztogató Vogue magazinba a Parancsnok szobájában, vagy ahogyan a szöveghez afféle függelékként kapcsolódó „Történeti feljegyzések” kísérletet tesznek arra, hogy elbizonytalanítsák az olvasót Fredé kéziratának megfigyeléseit és saját ideológiai meggyőződéseit illetően, az egyes szám első személyű, a dramatikus jelen időben és emlékező múltban előadott történetfoszlányok ellenpontjaként. Atwood szövege ügyesen lebegteti az olvasó pozícióját a teljes azonosulás és a kívülálló szemlélődés lehetősége között, s ezzel szemléletet és gondolkodásmódot közvetít: ha tetszik, a kritikai gondolkodásnak vagy éppen az olvasásnak azon szükségszerű mozzanatára hívja fel a figyelmet, hogy el kell tudnunk számolni saját, történetileg adott helyzetünkkel: kik is vagyunk, illetve mit és hogyan olvasunk?
Ennek az irodalmi tudatosságnak természetesen rövidebb-hosszabb múltra visszatekintő hagyománya van az angol nyelvű irodalmakban John Fowlestól Salman Rushdie-n, J. M. Coetzee-n, Julien Barneson, Kurt Vonneguton és Thomas Pynchonon át Margaret Atwoodig – és tovább. De talán nem véletlen, hogy éppen egy kanadai irodalmárnő, Linda Hutcheon keresztelte el a jelenséget historiográfiai metafikciónak. Ez persze nem kell, hogy érdekelje Atwood egyszeri magyar olvasóját, de azért az fontos, hogy A szolgálólány meséje, ez a remekbe szabott, összetett történet a jövő egy lehetséges víziójáról a múltból, hogyan képes megszólaltatni mindezeket a problémákat úgy, hogy közben a könyv olvasója is megszólítva érzi magát. Mint amikor a tévésorozat első epizódjának egyik jelenetében a brutalitás láttán elborzadó Fredé, aki nem hajlandó a csoportos erőszakként beállított promiszkuózus szexuális kapcsolatát elmesélő társát a vallási fundamentalista eszmékkel összhangban áldozatként hibáztatni, mire hatalmas pofont kap hátulról a csoportot átnevelő „nénik” egyikétől (akit történetesen maga Margaret Atwood alakít). A könyv hatása is valami efféle – amilyen idők járnak: kötelező olvasmány.
Fordította Mohácsi Enikő. Jelenkor, 2017, 480 oldal, 3990 Ft
