A roppant terjedelmű (és kétkötetes felbontása ellenére sajnos igen nehezen mozgatható, és néha fölösleges jegyzeteket is tartalmazó), rendkívüli jelentőségű munka ugyanakkor nem szigorúan tudományos történetírói teljesítmény; van benne kultúrzsurnalizmus, irodalomtörténet, szellemtörténet, politikatörténet, szociálpszichológia, még versek és tárcanovellák is - ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. Ez nem tesz neki rosszat, sőt feltehető az erősen költői kérdés:
hogyan másként lehetett volna ezt megírni?
Tisztán történeti-tudományos szakmunkaként aligha, hiszen a rendelkezésre álló anyag publikálását, mélyebb elemzését sok olyan tényező nehezíti, amely nemhogy az analízist, de már magát az alapkutatást is gátolja. Tiszta irodalomtörténet nyilván nem írható a besúgójelentések alapján, de azért személyes hangú vagy az irodalom intézményeit érintő irodalomtörténetet/szociológiát igenis kapunk Szőnyeitől. Alapvetően mégis marad az elegyes műfaj, és Szőnyei ebben igazán remeket alkotott. Az uralkodó szólam talán a ma már nálunk is egyre népszerűbb mikrotörténelem-írás vagy mindennapi történelem (Alltagsgeschichte) minden apró moccanatot figyelembe vevő hangja. Irodalomtörténet - alulról és oldalról, no, meg persze belülről is.
Felteszem, Szőnyei Tamás fő problémáját a Dunát rekesztő anyag rendszerezése jelenthette. És leleményesen járt el. Mivel a teljességre ezer okból nem törekedhetett, voltaképpen csomópontokat jelölt ki, és ezek köré szervezte a mondanivalót. Vett egy konkrét ügyet vagy egy kulcspontként is értelmezhető személyt, és ennek feltárásával próbálta meg érzékeltetni az egész hangulatát, lefolyását. A fejezetek felépítése is egységes, és a központi kázus jegyében szerveződött. Első helyen áll, Enumeráció címen, egy-egy terjedelmesebb ügynöki jelentés az adott ügy lényegéről. Utána ide vágó vers következik. A dolgot magát tárgyaló fejezet élén amolyan tárcanovellaszerű, hangulatkeltő írás, a dolog (részben) fikciós összefoglalása áll. Ezek után jön magának a kázusnak forrásokon alapuló, szigorú elemzése. Szellemes, értelmes, átgondolt, egészében védhető eljárás. De itt is (mint máskor is, amikor például a jegyzetekben kislexikonszerű szócikkeket kapunk rendkívül ismert irodalmi szereplőkről, Szabó Lőrincről, Illyésről stb.) a kevesebb több lett volna érzése fogott el olvasás közben.
Egy ügy természetesen sok más üggyel is érintkezik - a hálózati személyek körül valóságos hálózat alakul ki. Alfejezetek, kereszthivatkozások és lapalji jegyzetek egész légiójával Szőnyei elérte, hogy - ha van elég türelmünk - egyetlen fejezet (találomra: Balaskó Jenő és az underground) elolvasása és jegyzeteinek követése után újabb ügyek középpontjába kerülünk, újabb és újabb célszemélyek kerülnek a látókörünkbe, és így tovább, ha nem is a végtelenig, de mindkét hatalmas kötet átbúvárlásáig. Nem véletlenül merítettem a titkosszolgálat nyelvéből. Az olvasás során olykor maga a teljesen kívülálló (van ilyen?) olvasó is amolyan botcsinálta titkos ügynökké válik, követ bizonyos ügydarabokat, és izgalommal várja a végkifejletet - ami elég gyakran egy másik kázus elemzésével következik be, egy másik fejezetben. A hálózat ránk borul, foglyul ejt. Beleszokunk lassan, hogy ne vélt vagy valós művészi értékei vagy az általunk ismert (unt, utált, szeretett) művei alapján gondoljunk egy-egy szerzőre, hanem mint fontos, esetleg érdektelen "társadalmi kapcsolatra", ezúttal már a kifejezés legtágabb értelmében. Mert most az irodalom (a művészet...) hirtelen valóban szociális üggyé válik, beágyazva a társadalomba és a történelembe, és ez furcsa tapasztalat a posztmodern világállapotban.
"Minden politika" - mondta egykor Louis Aragon, a kommunista, és ezzel nehéz ugyan egyetérteni, pláne manapság (noha a ma divatos, "semmi köze a művészetnek a politikához és viszont" jelszó sem teljesen kielégítő), de a könyv kétezer oldalán mégis igaz lesz a mondás. (Persze elég torz értelemben.)
A szocialista korszak mai szemléletű irodalomtörténete még megírásra vár. A Titkos írás bizonyos fokig amolyan alternatív irodalomtörténet; Weöres híres, ugyancsak alternatív irodalomhistóriájának címét kiforgatva nem Három veréb, hat szemmel, hanem az ezerszemű tégla, a besúgók (és besúgottak, illetve a besúgást fogadók) méretes hadának szemszögéből. Mert az első tégla lehelyezésével mindenki tégla lesz, rész a falban, mely rés nélkülinek vizionálja magát - természetesen tévesen. A fal mindig létrehozza önmaga réseit, és munkája tetemes része akkor ezek befoltozásából áll, megteremtve ekként a hegeli "rossz végtelen" világállapotát - ez is a kötet egyik tapasztalata.
Ekkor lesz igen fontos Szőnyei neutrális álláspontja. A könyv leg-elején leszögezi: "Az irodalmi szféra szereplőinek megfigyelésével kapcsolatos döntések meghozatalában egyvalami egészen biztosan nem volt kritérium: a művészi kvalitás. Zseni vagy dilettáns, befutott vagy háttérbe szorított, hivatásos vagy műkedvelő - mindegy." Ebből következően: "kutatásom irányainak meghatározásakor magam sem lehettem tekintettel a minőségre, illetve arra, hogy személy szerint én mit tartok színvonalasnak, kit, mit olvasok szívesebben". De ne feledjük, az állambiztonság semlegessége mélyén nem az esztétikai közöny rejlett, hanem az, hogy totális szemlélettel éltek. Az állambiztonsági tevékenység lényege, hogy mindenre ráborítja hálóját. "haja-látomása: ne legyen szabad vegyérték, legyen réstől mentes a fal vagy háló. De ez csak akkor érhető el, ha válogatás nélkül mindenki belép (vagy mindenkit beléptetnek) a zónába. Legyen bármilyen ellenszenves vagy undort keltő, az állambiztonság álláspontja - a maga szemszögéből - tökéletesen érthető. Mivel a tárgyidőszakban az irodalom (művészet...) csak az állam támogatásával létezhetett, voltaképpen magától értetődő az igényük, hogy ellenőrizzék, mi jelenhet meg a pénzükön és a pénzükért. Az írók - tényleg tisztelet a kivételnek - ezt, nagyjából 1968-ig, kevéssé fogták fel. Teljes függetlenségre vágytak és törtek, de állami kereteken belül, hiszen másra nem volt lehetőségük. Az ellentmondás feloldhatatlannak tűnt. Petri szamizdatkorszakának, azaz a kilépésnek az állami felügyelet alól ezért volt roppant jelentősége, hiszen, mivel a költő mindent nyíltan csinált, gyakorlatilag megszüntette a megfigyelés értelmét. De ez egyedi útnak bizonyult. Jóval később, a Tar Sándor lebukását követő ÉS-vitában Eörsi István megjegyzése talán ezért is kavarhatott felzúdulást. Eörsi ugyanis kijelentette:
az állambiztonságiakra haragudni értelmetlen,
kissé nevetséges, netán öncsaló dolog, hiszen ők csak a munkájukat végezték. Cinikusnak kiáltották ki Eörsit, pedig nem volt az, csak tisztánlátó.
Láttuk, az állambiztonság esztétikailag indifferens volt, de a besúgók már nem voltak ilyen tapintatosak. Mivel jelentős - legjobban használható! - részük maga is irodalmár vagy a művészethez valamilyen módon közel álló személy volt, jelentéseikben (különösen a közvetlenül az 1956 utáni, nagyjából 1968-ig terjedő első időszakban) a politikai okokból nem létező (mert szintén az állambiztonság által ellenőrzött) műközpontú irodalomkritikát pótolták. (Hogy őszinte kritika nem létezhet, azt a remek kritikus, B. Nagy László egy részegsége ellenére is pokolian tisztánlátó, persze ügynökileg feljegyzett monológjából tudhatjuk meg: "Nagy László már kialakított egy code-rendszert, és abban mindent elmond. Ám a kritikus feladata éppen az volna, hogy az olvasó felé közvetítse a költőt, érthetőbbé tegye, megmagyarázza, vagyis dekódolnia kellene Nagy László verseit. Ezt azonban nem teheti meg, mert nem vállalkozik arra, hogy Nagy Lászlót denunciálja.") E téren példaszerűek a "Juhász Lajos" fedőnéven futó szerkesztő és fordító, Kristó Nagy István leiratai, melyek komplett irodalmi körképet adnak, éles elméjű értékelésekkel, osztályozással, az irányzatok felvázolásával, "építő kritikával" és minden egyébbel, ami egy színvonalas műbírálatot, irodalomtörténeti vázlatot jellemezhet. Hogy aztán a népi-urbánus ellentétet a harmincas évekből megöröklő titkosszolgálat milyen könnyedén és sikeres élt az "oszd meg, és uralkodj!" antik elvével, az még akkor is rémisztő, ha Szőnyei könyve nélkül is voltak már efféle elképzeléseink. Immár tonnányi papírunk van róla, hogy ezek az írók egy pocsolyában megfojtották volna egymást, ráadásul ezt a pocsolyát ők maguk hozták létre és szennyeztek be állandóan, miközben hamis tudatuk szerint a megtisztításáért küzdöttek. Gál Ferenc főhadnagy operatív értékelésében a Tűz-tánc körüli harc után világosan lát: a küzdelem "mélyén lényegileg az urbánus-népies vita van, lévén az 56 előttiek főként falusiak, míg az 56 utániak inkább városiak".
Ezzel létrejött a besúgók és a besúgást befogadók tökéletes együttműködése. A látszólag ellentétes pólusokon állók ékesen bizonyították a tézist, miszerint egy választott társadalmi identitást többek közt maga a hatalom is kínálhat, gerjeszthet; ráadásul még elő is állíthatja azt, ami ellen éppen harcolni akar, vagyis ha a revizionizmus/katolicizmus/egzisztencializmus stb. elleni harc létezik, akkor kell lennie revizionizmusnak, egzisztencializmusnak stb. is, ami ellen harcolni kell és lehet, és előbb-utóbb persze akkor feltehetően lesznek "valódi" revizionisták, egzisztencialisták stb. is, vagy legalább olyanok, akik annak vélik magukat. Körkörös folyamat ez. Vagy a Kádár-korszakkal foglalkozó mikrotörténész, Horváth Sándor teoretikus szavaival: "a társadalmi identitásoknak a folytonos átalakulásában és újrateremtésében tevékenyen részt vesznek az ezen identitások reprezentációját előállító intézmények és a reprezentációt befogadó, fogyasztó társadalmi csoportok." Mindez együtt az általam is sokszor idézett Howard S. Becker nagyszabású művészetszociológiai elméletének paradigmatikus példája: a műalkotásokat nem csupán a művész, a kreátor, hanem az ő és a művészeti világ különféle közreműködőinek együttes munkája teremti meg - sokszor persze öntudatlanul, egymásról alig tudva. Az állambiztonság belépett a művészeti világba, az egyik ágense lett, és ezzel maga is formálója a műveknek. Erre sok példát találhatunk a kötetben, számomra a legkacagtatóbb, egyben legijesztőbb a Hernádi Gyula körül kialakult helyzet, amelyben az állambiztonság mindent megtett annak érdekében (a már megismert besúgó, "Juhász Lajos" értő szavaival: "Hernádit alaposabb feldolgozás alá kellene vonni..."), hogy az írót "leválassza" barátairól, többek közt az ugyancsak "egzisztencialistának" ítélt Mészöly Miklósról. Közben pedig Hernádi, aki nagyon okosan átlátott a szitán, röhögött a markába, és újabb szerződéseket, sikereket zsebelt be, ráadásul Jancsó Miklós oldalán remekműveket alkotott, és világhírű lett.
Mindezeken felül ez a lenyűgöző könyv remek szórakozás is, már annak, aki szeret vicsorogva röhögni. Mert aki valamennyire benne volt az akkori művészeti világban, könnyen kikeresheti magát a névmutató alapján. Magam is megtettem, és egy helyen ezt olvashattam, amikor Szőnyei "Bárány" (mint most kiderült, akkoriban elég jó barátom) és "Siklósi" jelentéseit elemzi: "Bán Zoltán (András) is az asztaltársaság tagja volt, de vele nem foglalkoztak". Amiből levonhattam a következtetést: az állambiztonság olykor szerfölött bölcs döntéseket is hozott.
Noran, 2012, 2248 oldal, 9999 Ft
