A két kutató (immár mindketten 80 körül járnak) anno együtt végezte Bernben az egyetemet – a történeti földrajz volt a közös érdeklődésük, de emellett Pfister inkább történésznek, Wanner meteorológusnak vallja magát. Mindez jól mutatja szemléletmódjuk különlegességét is: a klíma története, az ingadozások és ciklusok mozgatórugói éppen úgy foglalkoztatják őket, mint az, hogy hogyan alkalmazkodott az emberi társadalom az éghajlat hullámzásaihoz, hogyan lovagolták meg eleink a kedvező tendenciákat, illetve szenvedték el a klimatikus katasztrófák következményeit.
A klíma és klímatörténet fogalmi keretének tisztázása után Ötzi, az alpesi jégember életének és halálának tanulságokban gazdag klimatikus hátterével nyitnak. Az ausztriai Alpokban előkerült múmia akkor halt meg, amikor a holocén felmelegedés egy időre éppen megtorpanni látszott – mindez kiváló ürügy, hogy a szerzők számot vessenek azzal, hogy egy komoly felmelegedést (máskor meg egy éppen lehűlést) hozó időszakban milyen ezzel látszólag ellentétes irányú tendenciák érvényesülhetnek – mondjuk, a légkörre ható természetes visszacsatolási rendszer következményeként. Meglehet, ez a sztori kicsit kilóg a választott, az utóbbi ezer évet megcélzó időkeretből, de kiváló módszertani eszközöket kínál a közelebbi múlt elemzéséhez. A több, határozott szakaszra osztható tíz évszázad tendenciáinak és fordulatos éghajlattörténetének elemzésekor a kutatók igyekeznek feltárni nem csupán a bonyolult folyamatok tendenciáit és dinamikáját, de azt is, hogy mikor mik voltak az európai klíma rendszeresen előforduló kizökkenésének főbb mozgatórugói – akár rövid, akár hosszabb távon térünk le az addig megszokott vágányról.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
