Herta Müller: A lágerek helyén ma Putyin háborúja zajlik

  • - urfi -
  • 2014. október 6.

Könyv

A Nobel-díjas író felidézte látogatását a munkatáborok helyszínein, ahol anyja és alkotótársa is raboskodott, és „ahol ma újra gyilkolják az embereket”.

Kelet-Európa legnagyobb irodalmi fesztiváljának mondja magát a vasárnap véget ért FILIT, amelyet idén másodszor rendeztek meg a romániai Iași-ban. Az ötnapos rendezvény egyik díszvendége Herta Müller volt, aki a bánáti Nitzkydorfban, egy Temesvárhoz közeli sváb faluban született 1953-ban. (Lásd még róla Kiss Noémi öt évvel ezelőtt, a Nobel-díj odaítélése után született portrécikkét.) Herta Müller nem románul ír, nem Romániában él, már nem is román állampolgár, könyvei és nyilatkozatai pedig lesújtó képet mutatnak az országról.

Két éve Budapesten

Két éve Budapesten

Fotó: MTI

Éppen ezért volt feltűnő, legalábbis a magyarországi tudósító szemének, az a feltétlen és parttalan lelkesedés, amivel péntek este a Nemzeti Színház hétszáz fős közönsége fogadta Müllert. Ez nem csak a minduntalan feltörő nyílt színi tapsokból vált világossá, hanem abból a kedves igyekezetből is, ahogy a románul kissé bizonytalanul beszélő írót csoportos bekiabálásokkal segítették a németül tudó nézők. Akiknek soraiban a különböző pártokhoz tartozó városi és megyei elöljárók éppúgy helyet foglaltak, mint a külföldi vendégek és a helyi fiatalok, utóbbiak rendeltetésszerűen csillogó szemmel. A köztévé élőben közvetített, másnap a helyi lapok Herta Müllerrel a címlapjukon jelentek meg. Az est végén hétszáz ember tapsolt állva.

(Próbáljuk meg elképzelni az előbb felsorolt körülmények együttállását Kertész Imrével Magyarországon. Most, vagy két éve, vagy hat éve.)

Herta Müllerrel két barátja, Ion Vianu író és pszichiáter, valamint Ernest Wichner, a berlini Literaturhaus igazgatója beszélgetett. Müller a saját éles, pontos mondatait felvállalt esendőséggel és közvetlen humorral oldotta. Nagy kedvvel, nevetve beszélt például román és német közmondásokról, amelyekben a nyelv költészetté válik, és a metaforákról, amelyek beindítják a gondolatait. „Mindig képeket akartam látni” – mondta.

Wichner, Müller, Vianu

Wichner, Müller, Vianu

Fotó: Purice Adrian/Filit

A legjobb viccek a legrosszabb időkben születnek – vágta ki aztán az aforizmát, hogy utána a diktatúra tapasztalatáról beszéljen, amely túl erős volt ahhoz, hogy berlini emigrációjában íróként szabadulni tudjon tőle. „Nem én választottam a témát, hanem a téma választott engem, ahogy az már annyi íróval megesett előttem.” Beszélgetőtársai nekiszegezték az obligát kérdést, hogy van-e gyógyító hatása az irodalomnak, szolgálhat-e terápiaként az író vagy akár az olvasó számára. Müller szerint bármi lehet terápia, egy kert vagy egyetlen szál virág is, de a művészetben a szépség mindig fájdalommal jár. „Az írás egyszerre kínoz és segít engem. Mindig hittem abban, hogy e kettő összege végül nulla lesz: pont annyira kínoz, amennyit segít. Ha ez a kiegyenlítődés nem jön létre, akkor nem jó a szöveg.”

Ernest Wichner ezen a ponton Dragomán György történetét idézte fel, amely szerinte jól mutatja, milyen látványos segítséget nyújthat az irodalom az olvasónak. Dragomán egy müncheni beszélgetésen, ahol Wichnerrel és Müllerrel ült a pódiumon, elmesélte, hogy kamaszkorában depressziós volt, és az öngyilkosságot fontolgatta. Az apja ekkor a kezébe adta Herta Müller egyik könyvét, mondván, ha elolvasta, és még mindig meg akarja ölni magát, akkor csak rajta.

Ilyen körülmények között az írás veszélyes vállalkozás, de nem írni is veszélyes. Müller gyakran gondolkozik azon, mi lett volna, ha nem kezd el írni. „Varrónő lettem volna vagy munkás egy harisnyagyárban. Egész nap dolgoztam volna, kifulladásig, és figyeltem volna a körülöttem lévő világot, és megtaláltam volna a módját, hogy valahogy máshogy fejezzem ki magam. Minden érzékenységemet belevarrtam volna egy pár harisnyába” – lendült bele a képzelgésbe Müller, aki szerint az önkifejezés lehetősége minden munkában megvan, és az ember kénytelen a saját lelki struktúrájával összeegyeztetni azt, amit mindennap csinál, különben kibírhatatlan lenne.

De nemcsak az elképzelt életeiről beszélt, hanem például arról, hogy ötévesen úgy gondolta, már minden megtörtént vele, és el nem tudta képzelni, mit fog csinálni, mi vár még rá 28 éves koráig. Az anyja ugyanis akkor éppen 28 éves volt, a gyerek szemében öreg, mint a föld. „Mindig kapkodva evett, és megszállottja volt a krumplinak. A krumpli ugyanis a munkatáborokban luxusnak számított. Ha nem elég vékonyan hámoztam le a krumpli héját, megütött. Egy idő után már nem akartam együtt enni vele. Sokakhoz hasonlóan anyám sem tudott szabadulni az éhségtől való félelemtől. Evés közben egyszerre láttam az arcán szomorúságot és boldogságot.” Müller azt is elmesélte, hogy a Lélegzethinta nagy erejű passzusai az éhségről nemcsak tartalmilag, hanem nyelvileg is Oskar Pastiornak köszönhetők, aki visszaemlékezéseiben megszemélyesítve beszélt az éhségről.

Lélegzethinta

„Mit lehet elmondani a krónikus éhségről. Lehet-e azt mondani, hogy van olyan éhség, amitől éhbeteg leszel. Ami mindig hozzáadódik, még éhesebben, ahhoz az éhséghez, ami már eleve benned van. A mindig új éhség telhetetlenül nő, és belebújik az örök, az öreg, a fáradságos munkával megzabolázott éhségbe. Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. (…)

Néztem az ehetetlen labodát, és próbáltam valami másra gondolni. A késő nyár utolsó fáradt melegére, mielőtt beköszönt a jeges tél. Ám helyette a krumplira gondoltam, ami nem volt.”

Részlet a Lélegzethintából, Nádori Lídia fordításában. Megjelent a Cartaphilusnál, 2009-ben.

 

Pastior, a nagyszebeni születésű költő, aki kamaszkorában homoszexualitását rejtegette a közösség elől, míg tizenhét évesen, 1945 januárjában el nem vitték jóvátételi munkára, akkor kezdett el Müllerrel beszélgetni, amikor az anyagot gyűjtött a kényszermunkatáborokról. Müller elmondta a Lélegzethinta megszületésének ismert történetét: együtt tervezték megírni a könyvet, a költő személyes élményeivel a középpontban, de Pastior 2006-ban váratlanul meghalt. Ekkor Müller hosszas vívódás után félretette a közösen megírt részleteket, saját regényt formált az anyagból, az írás pedig egyben gyászmunkává is vált.

Ernest Wichner, az est moderátora anno elkísérte Pastiort és Müllert hosszú útjukra, amikor felkeresték a táborok helyszíneit. Mindketten nagyon visszafogottan beszélnek erről. Müller azonban egy ponton hirtelen ideges lesz, ami az addigi bensőséges beszélgetés után annyira meglepi a közönséget, hogy pár másodpercig tapsolni is elfelejt. „Donyec, Gorlovka, Vorosilovgrád… – ezek a nevek és helyek, a lágerek földje, ahová anyámat elhurcolták, ahová Oskart elhurcolták, ma újra szereplői az életünknek. Putyin háborúja miatt tele vannak velük a hírek. Az a vidék valaha virágzott, és a tévében azt látom, hogy mára minden lepusztult, és újra embereket gyilkolnak ugyanott – és ettől elönt a düh.”

(A jövő heti nyomtatott Narancsban a fesztivál egyéb izgalmairól is beszámolunk.)

Neked ajánljuk