Győrffy Ákos harmadik verseskötetének címlapjáról hiányzik a műfaji meghatározás: válogatott és új versek. Pedig a könyvhétre megjelent verseskötetben a régi versek száma jócskán meghaladja az újakét (47 a 21 ellenében). Ráadásul e versek egy remekbe szabottnak szánt, ám együgyűen direkt és modoros kötetszerkezetbe rendeződnek.
A kötet hét ciklusból áll, melyek mindenáron sugallni kívánják a körkörös, vagy ha úgy tetszik, a többszörös keretezettségű ciklusstruktúrát. Az első és az utolsó ciklus mindössze egy-egy, több részre osztott hosszabb (és új) vers - az utolsóban (Quarnero-szövegek) egyszerű elválasztások tagolják a verset, míg az első (A halott öböl) számozott részekből áll, ám a számozás, nyilván a körkörösségre "finoman" utalni akarva, X-zel kezdődik és I-gyel ér véget. Az eggyel bentebbi "gyűrű" ciklusaiban egyaránt 17-17 vers található; a másodikban (A halstatti kultúra) kizárólag kötetben még meg nem jelent darabokat olvashatunk, s középen, kilencedikként áll a ciklusnak címet adó vers; hasonlóképp a kilencedik verse ad címet a hatodik ciklusnak (Spirál), itt azonban ez az egyetlen új vers, a többit a szerző előző kötetéből emelte át. Ugyanebből a kötetből származnak a harmadik és az ötödik ciklus versei (ciklusonként 9-9; címük ugyanaz, mint a mondott köteté is: Akutagava noteszéből). A kötetszerkezet közepén áll a Belső hegység - ezzel a cikluscímmel már találkozhattunk Győrffy első kötetének (A Csóványos északi oldala) végén is, és az itt szereplő 13 vers is abból a kötetből került ide, kivéve - na melyiket? - a középsőt, az Imitation of life címűt, mely szintén új szerzemény. E nyilván mesterien felépítettnek képzelt kötetszerkezet leginkább könnyen átlátható és unalmas, alig is tartogat izgalmat, de a már-már bántóan nyilvánvaló utalások sorozata még azt a keveset is tönkrevágja azzal, hogy szinte kioktatva, minden egyes pillanatban hangsúlyozottan felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy legyen szíves észrevenni a rafinált szerkezeti megoldásokat - mintha egy vicc poénját magyarázná el sokadszorra. Csakhogy rafinált szerkezeti megoldások nincsenek sehol, hiszen oly kiszámítható, olyan direkt az egész.
Sajnos az egyes versek sem hoznak túl sok izgalmat vagy (esztétikai) örömöt. Győrffy Ákos lírája alapvetően és jórészt eszköztelen, versei mintha csak egy leíró próza önmagukban alig se működő, enigmatikus fragmentumai lennének. Azonban ezeken szinte minden esetben átüt valamiféle megindokol(hat)atlan pátosz, illetve a kimondás (a Kimondás) vágya, mely viszont - az olvasóban legalábbis mindenképp - kielégítetlen marad. Mintha a kimondás (a Kimondás) fenséges tárgya hiányozna minduntalan, de erről a szerző tudomást sem vesz, megelégszik a talányos(an semmitmondó) kinyilatkoztatásokkal ("A kietlen és üres tér, amelyen most egy szajkó / repül át hullámzó ívben. / * / Aztán a bőr pórusain át be a szívbe. / * / Egy magányos szajkó csetteg a szürke ég alatt, / a lassú sötétedésben." [Spirál]); vagy a nyelvfilozófiával való öncélú és sehová sem vezető kacérkodással ("A táj nem táj, hanem fogalom. A táj részei nem / a hegyvonulatok, az erdősávok és a dűlőutak, hanem / a fogalmak" [Spirál]). De amikor megpróbál poétikai eszközökkel élni, akkor sem járunk sokkal jobban: képei a legtöbb esetben erőtlenek vagy zavarosak ("Egy bagoly megvillanó szárnya a / szúnyoghálóra keni a holdat" [Tarpataki kemping]), hasonlatai gyakran naivak és gyengék ("Ahogy a dió zöld / burka szárad le a héjról. Újra és újra próbálni / a felejtés művészetét" [Akutagava noteszéből VI.]).
A kötet középpontjában álló, a szerkezet által többszörösen is kitüntetett helyzetű és szerepű vers, az Imitation of life egy (valószínűleg) italozással töltött éjszaka végét örökíti meg, az erre az időszakra és helyzetre talán jellemző konyhafilozófiával megspékelve, esetünkben az udvari küszöbön monologizálva és elmerengve: "Az ilyen éjszakákban a lehetőség bármire. // És ez a bármi, ami vagyok, ez vagyok, / és ez vagy te is, a bármi lehet, magyarázom / egy részeg, szomorú lánynak." Azonban bármennyire próbálja a vers narrátora a körülményeket, vagy legalábbis az esetünkben fontosnak tűnő részleteket pontosan leírni, a kimondani vágyott nagy igazság híján semmivel sem jutunk közelebb annak megértéséhez, vajon mit is akart mondani.
A legtöbb régi vers az Akutagava noteszéből című 2004-es kötetből került át az újba; ott még prózaversként tördelve, sorkizártan szerepeltek, itt azonban verssorokba rendeződtek, néhányuk önálló címet kapott a sorszámozás helyett, mi több, némelyiket még át is írta szerzőjük. Ám érzésem szerint mindez együtt is kevés volt ahhoz, hogy rekontextualizálódjanak, hogy tényleg megtalálják valódi helyüket e kötetben - és ugyanezt gondolom az első kötetből átemelt versekről is -; mintha mind csak segédanyag lenne ahhoz, hogy a meglehetősen kevés újabb vers mégis kötetbe kerüljön végre. Itt vitatkoznék a könyv fülszövegével is: a Nem mozdul sehogy sem tudott meggyőzni arról, hogy itt "a költői pozíció immár markánsabb, a megfogalmazás pontosabb"; mert - bár meglehet, az én olvasói kompetenciámban van a hiba - csak az indokolatlan magabiztosságot látom e kötetben, a patetikus megszólalások reflektálatlan áradását.
Győrffy Ákos harmadik verseskötetével sem mozdult el abból a nagyon kényelmes pozícióból, melyet a költészet utánzása jelent számára, ez viszont - amellett, hogy némi rosszindulattal még blöffnek is nevezhetnénk - olvasói számára egyre érdektelenebb.
Magvető, 2007, 102 oldal, 1990 Ft
