Jonathan Franzen: „Irodalmi sztár akartam lenni”

Új regényére, a Purityre még várni kell, hiszen csak ősszel jön ki Amerikában, de a szerzőre már nem sokat kell várni – a Javítások, a Szabadság és a magyarul most megjelenő Diszkomfortzóna írója a megjelenésünk napján kezdődő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. Telefonon beszélgettünk.

Magyar Narancs: Rilke, Kafka, Snoopy, Karl Kraus – visszatérő szereplői a Diszkomfortzóna ön­életrajzi visszaemlékezéseinek. Az egyikük mintha kilógna a sorból.

Jonathan Franzen: Azért ne feledje, hogy nemcsak Snoopyról szóltak azok a bekezdések, hanem Charlie Brownról is, és mindenekelőtt a kitalálójukról, Charles M. Schulzról. Persze tudom, gyerekes dolgok ezek, ahogy sok gyerekes dolgot talál Nabokovnál, Proustnál vagy Faulknernél is. Nem bagatellizálnám el a gyerekkor fontosságát, ők se tették. Komoly téma, hiba lenne komolytalanul viszonyulni hozzá. Szerencsés egybeesés, hogy épp akkor, amikor már értékelni tudtam a képregényeket, a világ legnagyszerűbb művésze épp ebben a műfajban alkotott. Schulz a napilapoknak készítette a néhány kockás comic stripjeit. Sok mindenben hasonlított az apámra; rajta keresztül az apám frusztrációiról is meg tudtam nyilatkozni.

MN: Elég nagy meglepetést okozna, ha egyszer előállna egy gyerekkönyvvel…

JF: Engem is meglepne, ha így történne, de nem hiszem, hogy túl jó lennék a műfajban. Nincsenek gyerekeim, és amikor én voltam gyerek, mást se kívántam, csak hogy minél előbb letudjam a gyerekkort. A bátyáimról már inkább el tudnám képzelni, hogy képesek lennének a feladatra. A szülői tapasztalatuk mindenesetre megvan hozzá.

MN: Charlie Brown után a német irodalom klasszikusai is beléptek az életébe. Goethe korában – mint írja – a németek legszívesebben olaszok lettek volna. Érzett hasonló elvágyódást, ha nem is a napfényes Itália, de, mondjuk, az önnek oly fontos német kultúra felé?

JF: A lehető legőszintébben mondom: soha egyetlen olyan pillanata nem volt az életemnek, amikor azt kívántam volna, bárcsak német lennék. Talán ha száz évvel korábban születek, másként vélekedem. A 20. század nem annyira jött be a németeknek. Önszántából szerintem senki sem cserélne velük. Tudom, szörnyen hangzik, de sosem akartam más lenni, mint amerikai.

MN: Megpróbálta megismertetni az amerikaiakkal a nagy bécsi szatirikus író-újságírót, Karl Kraust, már amennyire ez lehetséges. Nemcsak lefordította Kraus esszéit, de bőséges és olykor nagyon is személyes jegyzeteket fűzött a The Kraus Project címmel kiadott szövegekhez. A siker érdekében írókollégáját, Daniel Kehlmannt (interjúnk vele itt) is alaposan megdolgoztatta.

JF: Krausszal az a nagy probléma, hogy a megértéséhez édeskevés a német nyelv beható ismerete. Hiába vagy jó a nyelvben, hiába mozogsz otthonosan a német irodalomban, olyan mondatokkal találod magad szembe Krausnál, amiket vért izzadva sem fogsz megérteni. Ha szembejött egy ilyen, súlyosan krausos mondat, és biztosíthatom, Kraus esszéi­ben sok ilyen van, külső segítséghez folyamodtam. Az egyik Kraus-segítőm Daniel Kehlmann, az író, a másik Paul Reitter, a hivatásos Kraus-kutató volt. Annyit nyaggattak, hogy írjam már meg a könyvet, hogy szemernyi lelkifurdalást sem éreztem, amiért Kraus-ügy­ben zargattam őket. Maguknak keresték a bajt. Volt egyébként, hogy még így, hármunknak sem sikerült kibogoznunk, mit is akart mondani a szerző. Ilyen esetekben további szakértőket is bevontunk, de mivel az én nevemet viseli a könyv, én mondtam ki az utolsó szót, hogy mikor melyik jelentés kerüljön a fordításba. A legjobb az egészben ez a rejtvényfejtés volt. Két olyan emberrel vitathattam meg a felmerülő kérdéseket, akiket sokkal jobban izgatott Kraus, mint engem. Pedig én sem voltam éppenséggel közömbös.

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

MN: A német irodalom beható ismerete a csajozásban is jól jöhet – derül ki egy ifjúkori sztorijából, noha Döblin klasszikusa, a Berlin, Alexanderplatz végül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Lehet ma még az irodalommal csajozni?

JF: Hát, nekem mint született anti-Casanovának nem sok tapasztalatom van a témában. Nálam csak járatosabbakat találhat e téren. Ismerek olyanokat, akik jók ebben, ha gondolja, megadhatok néhány nevet. Bárki bármit mond, az irodalom még mindig szexi, de nem mindenkinek áll jól, nem mindenki tudja trófeákra váltani a tehetségét. Egyvalamivel azért én is eldicsekedhetek: a nőt, akivel élek, aki most is itt van velem, egy emelettel feljebb, akkor kezdtem jobban érdekelni, amikor elolvasta az egyik könyvemet. Miután elolvasta második regényemet, az Erős rengést, nagyot nőttem a szemében. Úgyhogy elmondhatom, életem legjobb nőjét, akivel valaha is találkoztam és valaha is találkozni fogok, egy könyvnek köszönhetem. Ám ha az írás vonz­erejéről beszélünk, nem becsülném le az elterjedt, butácska mondás, a „candy is dandy but liquor is quicker” igazát. Az irodalom megfelelő mézesmadzag lehet, de ha az ember, teszem azt, rockzenész, azzal gyorsabban célt ér. Elég három akkord a gitáron, és máris jóval nagyobb esélyekkel indulsz, mint bárminemű irodalmi műveltséggel.

MN: Ugye, játszik gitáron?

JF: Igen, de gyengén. Szakmai késztetésből kezdtem el játszani, a Szabadság rocker karakterét akartam jobban megérteni. Tudja, ki volt az igazi gitárvirtuóz? Wedekind. Ha ma élne, vérbeli rock­sztár lehetne. Velem, amilyen gyengén játszom, sosem állna le zenélni, ámbár nekem sosem voltak rocksztárambícióim. Tudom, szánalmasan hangzik, de én sosem akartam rocksztár lenni. 21 évesen, amikor mindenki az akar lenni, én nem rocksztár, hanem irodalmi sztár akartam lenni. Játszottam én mindenféle iskolai zenekarban, de mindig azt gondoltam, hogy ha már sztárnak kell lenni, az írás sokkal kívánatosabb irány. Azért nekem is megvoltak 21 évesen a zenei ikonjaim: sosem akartam más lenni, mint amerikai, de David Byrne-nel azért szívesen cseréltem volna.

DeLillo és Franzen

 

MN: Az írók közül Don DeLillóval (interjúnk vele itt) is szívesen cserélt volna, hajdan levélváltásba is keveredett a híresen megközelíthetetlen regény­­íróval.

JF: A New York Times megbízott, hogy írjak egy tudósítást az amerikai regény gyengülő társadalmi szerepéről. Írtam is rögtön azoknak az íróknak, akiket a leginkább tiszteltem. Ezen a listán Don volt az első helyen. A legtöbben nem válaszoltak: Philip Roth nem írt vissza, Toni Morrison nem írt vissza. Senki sem mondhatja, hogy nem voltam nagyra törő. Don viszont visszaírt, sőt találkozott is velem. Elbeszélgettünk az amerikai regény gyengülő társadalmi szerepéről. Don valójában szakmai szívességet tett nekem; időt szánt egy küszködő regényíróra, akinek sikerült megcsípnie egy cikkírási lehetőséget. Végül nem írtam meg a tudósítást a Times-nak, de írtam egy nagy esszét a Harper’s magazinnak.

MN: Amit aztán kénytelen volt újraírni, mert évekkel később konstatálta: a hírhedt Harper’s esszé nemhogy zavaros, de kis híján olvashatatlan. Érzett hasonló késztetést a regényeivel kapcsolatban is?

JF: Az első két regényemnél ugyanezt éreztem. Persze mindkettőnek megvolt a maga haszna, de ha csak rájuk gondolok, kínban érzem magam. Ma már sokkal jobbat írnék. A Javításokkal és a Szabadsággal tulajdonképpen az első két regényemet írtam újra.

MN: Azért nem csak az amerikai regény alkonyát kellett volna megfestenie, kapott más újság­írói feladatokat is. Egyszer például egy börtönből tudósított. Ez a megbízatás hogy jött össze?

JF: Egy amerikai férfimagazin, a Details kért fel, hogy írjak ezekről a szuperbiztonságosnak mondott börtönökről, és én mint jó tanuló teljesítettem is a feladatot. A lap egyik szerkesztője bírta az írásaimat, s gondolt egy merészet: legyek én a tudósítójuk! Egy olyan újságot képzeljen el, melyben a legutolsó olasz cipődivatokról szólnak a cikkek, és azt vitatják meg a szakértők, hogy lehet-e rózsaszín inghez világoskék felöltőt viselni. A bátor szerkesztőm ebbe a környezetbe helyezte el az én 12 ezer szavas börtöncikkemet, melyet horrorisztikus fotókkal illusztráltak. Két hónappal később már sem ő, sem a főszerkesztő nem volt a lapnál. Néha azzal hízelgek magamnak, hogy az én cikkemnek is része volt a kirúgásukban.

Details Magazine

 

MN: A börtöntúra során Tupac Shakur bebörtönzött édesapjával is találkozott. Egy levelet kapott tőle, amit Tupacnak kellett volna átadnia. Átadta?

JF: Az igazat megvallva nem emlékszem, hogy átadtam-e, vagy sem. Azt hiszem, a levél csak
ürügy volt, hogy tudassa velem; ő Tupac apja.

MN: Merített valaha is a rap és a hiphop nyelvezetéből?

JF: Túl korán születtem a hiphophoz. Nehéz olyasmiért lelkesedni, zenében legalábbis, ami fia­talon nem hatott rád. Először a harmincas éveim elején jutott el hozzám ez a fajta zene, ilyen vén fejjel pedig már nem ment a ráhangolódás. A Public Enemy azért megvolt, de inkább kötelességtudatból volt meg, mint őszinte lelkesedésből. Mostanra viszont megtanultam értékelni a rap izgalmasabb hajtásait. Szörnyűséget fogok mondani, de Eminem szerintem hihetetlenül jó. Remek író, remek számai vannak. A 80-as, 90-es években főként indie-rockon éltem. De míg egy indie-rocker szavait nehéz kivenni, és nem is mindig ajánlatos, a rapper a szavakból él.

MN: Egyik írásában az író és író közti társas kapcsolat nehézségeire is felhívja a figyelmet. „Nem lehet egyidejűleg dekonstruálni és levetkőzni” – írja házassága egyik nagy tanulságaként.

JF: Ez a volt feleségem (Valerie Cornell írónő – a szerk.) aranyköpése, nem az enyém. Számomra ez nem is a házasság intézményének, sokkal inkább a dekonstrukció kritikája. Idealista fiatalként az ember hajlamos azt hinni, hogy mindent ki kell mondania, minden gondolatot meg kell osztania a másikkal. Idővel aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem mindig vezet jóra. Lehet dekonstrukció nélkül is vetkőzni. A kapcsolatoknak gyakran jobbat tesz, ha nem mondunk ki mindent.

MN: Alighanem Philip Roth (interjúnk vele itt) is a dekonstrukciómentes vetkőzések pártját fogja. A komolyan vehető amerikai regényírók közül – ön szerint – Roth az, aki a legjobban ért a szexuális aktusok leírásához.

JF: Azért én sem tartózkodom a szexjelenetektől, talál eleget a regényeimben. De valóban, Roth azon kevesek egyike, akiknél, ha szexjelenetet olvasok, nem érzem azt, hogy azonnal le kéne zuhanyoznom. Rothnál nincs semmi szégyenteljes a szexben. Megbízom a szándékaiban, amik a legtöbb esetben komikus természetűek. Szex esetén szinte mindig. A mégoly komoly regényeiben is a szex legtöbbször komikus hatást kelt. Azt hiszem, tőle tanultam, hogy ha már szexről ír az ember, próbálja meg a komikum szolgálatába állítani a testeket.

MN: Készülő regényében, a Purityben is olvashatunk majd komikus szexjeleneteket?

JF: Azért azt ne feledje, hogy nem pornográfiában utazom. Az a műfaj, melyben a szexjelenetek száma elő van írva, mert az olvasót menetrendszerűen fel kell ajzani, nem az én műfajom. De szeretném azt hinni, hogy a szexjelenetekben is sokat fejlődtem az első két regényem óta. Az áttörést a Javítások hozta meg. Akkor jöttem rá, hogy fel kell engednem, humort kell vinnem az írásba. Minél mélyebbre ástam magamban, annál inkább elöntött a szégyen, és ennek gátat kellett szabnom. Tennem kellett valamit, hogy kiszabaduljak a túlzott komolyság csapdájából.

MN: Javítások, Szabadság és most a Purity – rövid, hatásos regénycímek. Könnyen ad címet?

JF: Mind az öt regényemnél viszonylag korán megvoltam a címmel. Segít az írásban, ha megvan, kijelöli az elérendő célt. Ez persze nem azt jelenti, hogy olyan fenemód elégedett lennék ilyenkor magammal, épp ellenkezőleg: a Purityt sokáig rettentő kínosnak éreztem, ahogy előtte a Szabadságot is. Nem is mertem elmondani másnak, csak a barátnőmnek (Kathy Chetkovich írónő – a szerk.). A legközelebbi barátaim előtt se bírtam kimondani. A Purity sokat köszönhet a Kraus-könyvemnek, Kraus ugyanis megszállottja volt a tisztaság eszméjének. Erre tette fel az életét, az abszolút tisztaság kamaszos hevületű hajszolása tette annyira ellentmondásossá az alakját. Mostanra jutottam el odáig, hogy őt is belevettem a regénybe, és ha már kibékültem a tisztasággal, azt gondoltam, elég jól hangzik ahhoz, hogy címnek is megtegyem. De hat hónappal ezelőtt még rettenetes kínban lettem volna, ha ki kellett volna ejtenem a számon.

Kimaradt interjújelenetek itt.

Korábbi interjúnk Jonathan Franzennel itt.