Izsó Zita második verseskötetének ajtajában egy már-már közhelyes Rimbaud-sor és a költő saját heteronim figurájának, Karádi Mártonnak szóló szerény ajánlás köszönti az olvasót, és jelöli ki egyúttal a kötet mozgásterét. A „Mert én – az mindig valaki más” sokszor alkalmazott, elcsépelt modernista taktikáját a szerző friss lendülettel éleszti újjá. Számos hang, maszk és szereplő bukkan fel, a megszólalásmód mégis egységes. Gyerekek, anyák, apák, férjek, abortusz után szenvedő fiatal nők, bizonytalan szerelmesek, szakítás után levegőért kapkodó férfiak, kórházban fekvő betegek útjai és sorsai kereszteződnek, szövődnek össze, vagy éppen szakadnak el a Színről színre lapjain. A verseket mozgató, hol különálló, hol egybeolvasható történeti szálak, erős narratív elemek viszont mindig feloldatlan és feloldhatatlan rejtélyeket hordoznak magukban. A történetek enigmatikusak, homályosak, éppen ezért feszültséggel telítettek, ami egyedi dinamikát kölcsönöz a kötetnek, hiszen a ki beszél? versről versre vándorló rejtélyét a miről beszél? kérdése feszíti tovább.
A négy nagy ciklus címei is felmutatják a meghatározó erejűvé emelt problémákat. Míg az első egység, a „házról házra” alapvetően a tér, pontosabban a családi ház terének lehetőségeit járja körbe, addig a második és a harmadik szekvencia, az „évről évre” és az „óráról órára” verseiben sokkal inkább az idő kerül a központba. A „fokról fokra” című záró ciklus pedig mintha a két problémacsoport szintéziseként fogná egybe a kötetet. A Tengerlakó érdekes, bár kissé talán egydimenziós világa után, ahogy a kötet egyik kulcsversében a misztikus férfifigura, Izsó Zita költészete is kijön a vízből, „féllábra áll, oldalra billenti fejét / hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz”, és elindul a parton a szárazföld, az ismeretlen város és a rejtélyeket hordozó családi házak és kórtermek irányába.
Prae.hu – Palimpszeszt, 2014, 68 oldal, 2000 Ft
