Az idézeteket úgy építi be versnyelvébe, hogy felszámolja idegenségüket, a Hazámra és a Gondolatok a könyvtárban című versekre való ráismerés örömét érezzük, miközben azok azt a naiv, ám kedves gondolatot erősítik meg bennünk, hogy végső soron a lényeges dolgok nem változnak, mindig ugyanazok, és tulajdonképpen a költészetben sem képzelhetők el igazi változások, a vers is lényegileg ugyanaz Vörösmartynál és Kántor Péternél. A Radnóti Fanninak írt vers jelöletlen Radnóti-idézetei is teljesen belesimulnak a Kántor-versbe. Bár a költő elődöt visszahozhatatlannak tartja a lírai én: "A valóságban aki elmegy - elment -, / nem térhet már vissza soha ugyanoda"; a vers közegében megvalósíthatónak tartja a találkozást. A "valóságban" nincs ismétlés: "A Pozsonyi úton jön nyárra tél, / jön szembe Fanni, a haja fehér", ezért a költészet teremti meg az új nyár lehetőségét. "Utak porából, most kislánykorából - / Jössz, Fanni? - korcsolyázni hívják, / s ő vidáman integet vissza: Mindjárt! / Mindjárt felnő. Nyár lesz. Hol lenne, ha nem itt? / Eső esik. Felszárad. Nap süt. Ló nyerít." Az utolsó sor Radnóti-idézet, a költő is visszatér az új nyárba Fannival a versén keresztül. Éppen ez a kérdés, az állandóságé az egyetlen, amiben Kántor saját pozíciót alakít ki Vörösmartyval szemben A könyves mente című versben. Első soraiban megidéz pár klasszikus műalkotást: "Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát, / legyen jó anya, szüljön sok gyereket, / Dosztojevszkij Szibériába küldte / azokat, akiket nagyon szeretett...", majd felteszi a kérdést, ismét csak a Gondolatok a könyvtárban című versből: "Ment-e a könyvek által a világ elébb? / Ment, mendegélt, mígnem egy hármas útleágazáshoz ért. / Akkor aztán hol így, hol úgy, hol meg amúgy. / Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát" stb. A vers újra elkezdődik, mint egy dal vagy mondóka, végtelenítve mondható, ismételhető, újra feltehető arra a bizonyos "Vörösmarty-gramofon"-ra, amit a korábban idézett vers említ. Azért nem megy a versek által a világ elébb, mert igazából semmi sem változik, minden visszatér. Ahogy ez a vers, úgy Tolsztoj és Dosztojevszkij is bármikor, bármennyiszer újramondható, az irodalom nem más, mint a minden korban érvényes alaptoposzok variálása. Ennek a szemléletnek a metaforái a kötetben a váltakozó, egymást követő, rendre visszatérő évszakok, amelyeket a kötet első, külön ciklusként kezelt, kötetértelmező verse, a Kikötő blues egybeír a kikötő metaforájával. "Minden tengerpart örökutca / és minden örökutca nyár, / néha ősz van az örökutcán, / olyankor a nyár félreáll." Az utca, az út az emberi életre alkalmazott, szintén ősi toposz. Nos, ezt minősíti öröknek Kántor. Persze nem az egyén számára, hiszen néha ősz van és tél (és csend és hó és halál - idézhetnénk Kántor - és a recenzens - nagy kedvencét). Az egyén számára az őszben csak a megőrzés marad: "Hűvös szél fúj, a szerelemből / kevés marad más, csak vodka, grog, / hajtsd fel gyorsan a maradékot, / s tölts rá, hadd legyünk boldogok."
Ahol az ismétlés lehetséges, az túl van az egyéni életen. Ez a forgás a nemzedékek között zajlik, a fiúban az apa tér vissza. Ez a
generációs ismétlődés
egy mindennapi, banális ismétlődés keretében jelenik meg a Borotválkozás című költeményben: "Minden ismétlés benne: / az ígéret, a reggel, / az arc, a hab, a penge, / a végjáték a szesszel." A lírai én a tükörben szemléli az arcát, saját maga ismétlését, és így merül fel benne a kérdés. "Ki vagy, te én? No lássam! / Miféle grimasz, kórlap? / Távozz, kérlek alássan. / Jelentkezz újra holnap." Az én az ismétlődésben kérdéssé válik, amelyre nem késik sokáig a válasz.
Az, aki a tükörből szembenéz, az én, nem más, mint az apa. Az én tehát őrződik az ősökben és továbbadódik az utódoknak. Feloldódik és megőrződik bennük, annyira, hogy az apa át is veheti a szót a versbeli beszélőtől: "Csíkokat húzok, ferde / barázdákat a szájig. / Jó lesz így? - Persze, persze, / csináld csak mindhalálig." Éppúgy, ahogy az évszakok térnek vissza egymást váltva. A kikötő metaforája is épp ezt a folytonos cserélődést és visszatérést fejezi ki. "A kikötőben az a jó: / Jön egy hajó, megy egy hajó" - áll a másik, az egyébként szintén ismétlődésekből felépülő kötetértelmező vers refrénjében. És ez a refrén szintén nagyon fontos. Kántor - a kortárs hazai lírában korántsem társtalanul, elég csak Tóth Krisztina nagyszerű verseire utalni - egy régi műfaj, a dal felélesztésével próbálkozik. Egyszerű érzelmek (a költészet úgynevezett örök témái), csilingelő, tiszta rímek, az azonosuló, átélő befogadás lehetőségének a megteremtése, dúdolhatóság. A leglátványosabban szintén a Kikötő bluesban, melynek már a címe is a dalformára utal. "Minden tengerpart pararampa / és minden pararampa nyár, / van tavasz is pampararampa, / mikor a nyár topogva vár." Az utolsó versszakból a szavak már el-eltünedeznek, csak a szótagszámra kell figyelni, dúdolhatóvá válik a vers, csak a verszene marad.
Ezeket a verseket pont ilyen ősz végi délutánokra írták, meleg teához vagy forralt borhoz, és - mondjuk - a Diótörőhöz. Ideális karácsonyi ajándék. Vedd meg, olvasd! Én pedig "átadom a terepet az elszántabb helyi erőknek. Shalom és Isten veletek" (Jeruzsálem).
Vári György
Magvető, 102 oldal, 1390 Ft
