A Fejtő Ferenc halála után fél évtizeddel megjelentetett, majd javított és bővített interjúkötet most eltörli a nyitómondat „mégsem”-ét: Földes Anita beszélgetéssorozata ugyanis, amelyet Fejtő legutolsó éveiben vettek föl, épp ilyen, a maga korából utolsónak maradt mesélőt mutat. Az olvasó kissé zavarban is érzi magát, hisz éltében és most haló porában is jobban tiszteli annál Fejtő Ferencet, hogy kételkedjen a szavaiban, csak hát a néhai matuzsálem megannyi története már-már a „nagy idők tanúja” önkéntelen paródiájának hat (lásd ehhez: Farkasházy Tivadar: Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával). Mondjuk, annál a sztorinál, amely a Dunánál című József Attila-vers keletkezéstörténetét idézi imigyen: a Szép Szó könyvnapi kiadványának szerkesztését „azzal a feltétellel vállaltam, hogy mindenkitől kérek esszét, ha Attila írja az előszót versben. Mikor rá került a sor, eszébe juttattam: »Most már nyomdába adjuk a kötetet, tartsd meg az ígéretedet!« Azt felelte: »Megtartom, de miről írjak?« Előző nap két órát sétáltunk a Duna-parton, és közben leültünk, néztük a folyót, merengtünk. Visszakérdeztem: »Emlékszel a tegnapi sétánkra? A Dunát néztük. Mi lenne, ha azt írnád meg, hogy mi nekünk a Duna?« Attilának megtetszett az ötlet, és másnap hozta a verset.”
Egyetlenegy ponton még a saját istápolói szerepét gazdagon részletező Földes Anitában is fölmerül: vajha igaz lehet-e, amit az agg Fejtő mesél? Akkor, amikor Fejtő és Kádár János múltidéző csevejéről esik szó: 1978-ban, a francia köztársasági elnök fogadásán. Azazhogy e mozzanatról valós időben éppen csak említést tett az interjúalany, a történetet egy jóval korábbi interjúból idézi fel utólag a kötet összeállítója, s ez újabb problematikus pontot jelez az olvasó számára. Az interjúkat ugyanis számos idézet tarkítja, s ez helyeselhető is, elvégre egy 97-98 éves megszólaló emlékezete olykor korrigálásra, illetve kiegészítésre szorul. Csakhogy a csillagozott vagy csillagozatlan idézetek láttán kérdésessé válik a tényleges beszélgetések mennyisége és tartalma, különösen az olyan barkácsolt és az életszerűséget felszámoló megoldások esetén, ahol Fejtő egy-egy hanyag átkötéssel mintegy átfordul önmaga idézésébe, hogy néhány bekezdést citáljon valamely korábbi írásából.
Javított kiadásról lévén szó talán azt sem sportszerűtlenség felemlegetni, hogy a tárgyi tévedéseket nem sikerült mindenestül kiszűrni a szövegből. Így például az említett Kádár-látogatás nem az első miniszterelnöki szintű magyar–francia találkozó volt (hiszen Kádár ekkor már rég nem volt kormányfő), ahogyan A doktor úr sem Molnár-regény, hanem színmű, s ahogyan Füst Milán se írt drámát II. Józsefről. (Az utóbbi két baki közös oldalon egymás mellé kerülve.) Fejtő tévedett vagy az interjúk lejegyzője? S voltaképpen fontos ez egy ilyen nagy életről mesélő kötetben? Fejtő Ferenc számunkra így is, úgy is örökké megmarad annak, akinek vagy nyolcvan éve Hevesi András látta: „a szellem emberének”.
Scolar, 2014, 464 oldal, 3950 Ft
