Borbély Szilárd megdöbbentően sötét és kegyetlen, mégsem teljesen kilátástalan regénye úgy revelatív, hogy egyáltalán nem előzmények nélküli. Egy mélyszegénységben élő falusi család hétköznapjairól számol be a hatvanas-hetvenes évekből. A társadalomábrázolás és -kritika azonban a szociografikus elemek felbukkanása ellenére is radikálisan másképpen artikulálódik, mint ahogyan azt a magyar tradíción iskolázódott elvárások diktálnák. Borbély a választott mikrokörnyezet ábrázolásakor semmiféle engedményt nem tesz az idealizálás érdekében, a szegénység és nyomor nála szegénység és nyomor, a magyar parasztság pedig egy szinte minden etikai vagy morális belátást nélkülöző, zárt és befelé forduló közeg.
| ||
A Nincstelenek figurái a lehető legmesszebb állnak a tiszta egyszerűség népies eszményétől, tulajdonképpen mindannyian veszé-lyes és kiszolgáltatott ösztönlények, akik a saját szerencsétlenségüket és tudatlanságukat önkéntelenül is ernyőként emelik a fejük fölé. A verbális és fizikai erőszak nem eszköz a számukra homályos céljaik elérése érdekében, hanem a mindennapi élet és kommunikáció része. Ennek ábrázolása önmagában (mondjuk, Móricz után) nem lenne újszerű, és a kortárs irodalomban sem párját ritkító, de azzal, hogy például a Tar Sándortól ismert anekdotikusságnak, az Oravecz-féle történelmi dimenziónak vagy a Krasznahorkainál felfedezhető intellektuális íznek is híján van, egy sajátos mezsgyére helyezi magát a szöveg. Borbély könyve úgy szakad el a klasszikus értelemben vett társadalomábrázolástól, hogy a jelenségek leírásán túl nem igyekszik görcsösen magyarázatot, sem következetességet találni az adott mikrotársadalom viselkedésében, és pláne nem áll elő javaslattal a szociális és emberi konfliktusok megoldása érdekében. Lényegi állításai nem is a közegről szólnak, hanem az egyénről, a Nincstelenek ugyanis mindenekelőtt a szabadság hiányának és kétségbeesett keresésének individualista regénye.
Az elbeszélő egy tíz év körüli kisfiú, aki tulajdonképpen nem tesz mást, mint a maga sajátos szemszögéből figyelemmel követi a körülötte zajló eseményeket, megkísérli egy rendszer részeként felfogni és értelmezni, vagy ha az képtelenség, legalább tudatosítani őket.
Ebből a szempontból a Sorstalanság Köves Gyurijának, az Egy családregény vége Simon Péterének vagy az utóbbi időből A fehér király Dzsátájának rokona ez a névtelen (olykor Gogának csúfolt) narrátor. S ugyanúgy, ahogy a fentieknek, beszédmódja a kegyetlen környezet által megszikárított és koravénné tett gyermeki nyelvnek, illetve egy nagyon határozott írói koncepció mentén létrejött prózai hangnak az egyéni keveréke. Éppen ezért tévedés azt gondolni, hogy a Nincstelenek stilizálástól mentes tényirodalom lenne, melynek nyelve a paraszti beszéd valamiféle "változatlan közléseként" jelenik meg a kötet lapjain. Abszurd módon éppen azok a reakciók mutatnak rá leginkább Borbély fikciós nyelvének és atmoszférateremtő képességének az erejére, melyek a regény realisztikusságát és önéletrajzi olvasatát állítják előtérbe.
| ||
A Nincstelenekben lényegében nem fedezhető fel sem történetszerűség, sem fejlődés (a regény legvége persze kivétel ez alól), mint ahogy az idő is egyfajta megrekedtségben, torlódásban áll. Elbeszélőnk gyakran egymástól független események vagy jelenségek rövid leírásait egymás után fűzve építi fel a regényegész mozaikos, statikus szerkezetét. De éppen ez az állóképszerűség (és az egyes képek vissza-visszatérése) az, ami elsöprő erejűvé teszi a szöveget. Ha volna előrehaladás (akár csak menekülésképpen is), az rögtön valamiféle értelmet kölcsönözne az erőszaknak és a kétségbeesésnek, mivel azonban ilyen nincs, minden még céltalanabbnak és még értelmetlenebbnek tűnik. Mindenki fél mindenkitől, és mindenki fenyegetést jelent mindenki számára: a férfiak a nőket verik, a nők a gyerekeket, a gyerekek egymást, és mindannyian az állatokat. De ahogy a családon belüli fenyítésekről mondja az elbeszélő, egyiknek sincs, hisz nem is lehet valódi célja: "Anyám dühében mindig azzal ver bennünket, ami a keze ügyében van. Puszta kézzel is szokott. De csak ahogy az anyák tudnak ütni. Erőtlenül és céltalanul." Az apák szisztematikus és rafináltabb veréseit pedig "csak ki kell bírni". A durvaság verbálisan is megjelenik, a trágár szavak és altesti hasonlatok (jellemző példa erre a szülés és a szarás egybeolvadása az anyai káromkodásokban) a hétköznapi beszéd kikerülhetetlen részét képezik. A regény legmegrázóbb epizódjai azok, ahol a felnőtt-társadalom a gyermekek megtörésén dolgozik, azzal, hogy leszoktatja őket az álmodozásról, az okosakat alkohollal teszik középszerűvé, az éppen beszélni tanuló pulyákat pedig káromkodásra nevelik.
A Nincstelenek szegénységábrázolásának lényege, hogy kimondja és tematizálja: az anyagi szegénység gyakran kart karba öltve jár a lelki szegénységgel. Van ellenpélda persze, a könyv emlékezetes és fontos, az alcímben is szereplő figurája: Mesijás. A falu közegéből kitaszított, angyali szelídségű, félbolond cigány, akit minden gyűlöletük ellenére időről időre mégis visszavárnak a gazdák. Nem másért, mint hogy kitakarítsa csordulásig telt kerti budijaikat. Ez a várakozás a metafizikus messiásvárás képtelen és önámító voltára is rámutat, hiszen mindenki a megváltást várja, s mivel az nem jön el, magukra hagyatottságukban abba menekülnek, amijük maradt, a puszta test kesernyés örömeibe, az ölésbe, az ivásba, az erőszakba és az állatias (egy helyütt konkrétan állatokkal való) közösülésbe. Borbély jelentős versesköteteiben a testről való beszéd lírai megújítására tett kísérletet, s ennek a vonulatnak a prózai folytatása a Nincstelenek, nem kevésbé figyelemre méltó módon.
Az elbeszélő családja annyiban tér el a közegtől, amennyiben - Mesijáshoz hasonlóan - kirekesztettként szemlélik a parasztok életét. Mi nem tartozunk ide, mi el fogunk menni innen, nem vagyunk parasztok, hangoztatja gyakran az anya. De amíg erre sor nem kerül, ők is pótcselekvésekben élik ki magukat, isznak, verekszenek, az anya öngyilkossági kísérletekkel zsarolja gyermekeit, az elbeszélő pedig a számok, pontosabban a prímszámok racionális és mégis mitikus világában keres megnyugvást. Amikor beszél, a "mi így mondjuk" formulával teremti meg a distinkciót a család és a falu között. Mélységesen monoton ez a beszédfolyam, néhol zavaróvá is válnak az ismétlődő elemek, a betéttörténetek azonban mindig újra lendületbe tudják hozni a narrációt.
A Nincstelenek végül minden sötétsége ellenére is túlmutat a nyomoron és kilátástalanságon. Bizonyos szempontból szervetlennek tűnhet ez a befejezés - hiszen másképpen és némileg későbbi nézőpontból szólal meg itt az elbeszélő -, de valójában nem az. A regény talán túl gyakran is megfogalmazott tétje a kimozdulás, az önmagunkért való cselekvés képességének megtalálása. Azáltal, hogy a kitaszítottság legmélye (saját rokonai tagadják meg az apát feltételezett zsidó származása miatt) után, ha kényszerből is, de elköltözik a család, az addigi közeg fojtó hatása is enyhül. A "megszokott igénytelenség" szimbólumát, a régi ház mégoly embertelen, puszta számokból és vonalakból álló tervrajzát a fiú elviszi a keretezőhöz, majd - a gesztus hiábavalóságát felismerve - nem megy el érte. Így végül minden illúziótlanság ellenére mégis az egyéni döntés, a szabad akarat válik átélhető - és olvasói szempontból maradandó - tapasztalattá.
Kalligram, 2013, 328 oldal, 3000 Ft
A Narancs októberi irodalmi sikerlistája itt olvasható.
