Szerkesztett szentlélek

M. Nagy Miklós a 100 éves Jack Kerouacról

100 éve született Jack Kerouac, a beatirodalom kulcsfigurája. 1957-ben megjelent Úton című regénye az amerikai irodalom egyik alapműve, már csak azért is, mert e mű írja le legszebben mindazt, amit „rock and roll életformának” szokás nevezni. Kerouac munkásságáról, jelentőségéről magyar fordítójával, a Helikon Könyvkiadó vezetőjével beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mit nevezhetünk beatirodalomnak?

M. Nagy Miklós: Nemzedéket szokás említeni, de csak néhány íróról, költőről beszélhetünk. Valójában egy baráti társaságról, akik nagyon erősen hatottak egymásra. A beat kifejezést sem egyszerű megmagyarázni, a beatirodalom jelentőségét még nehezebb. A szónak rengeteg jelentése van, arról pedig különböző történetek keringenek, hogy miért éppen ez lett ennek az irodalmi csoportosulásnak az elnevezése. Az egyik szerint 1951-ben, amikor ennek a baráti társaságnak a tagjai már tudták, hogy valami újat akarnak csinálni az irodalomban, és ezt valamennyire meg is fogalmazták, eldöntötték – állítólag Kerouac ötlete nyomán –, hogy beatnek nevezik el az új irányzatot. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, amit később „beatkultúrának” és „beatzenének” mondtak, Kerouac a szó elsődleges jelentésére gondolt – ütni, verni –, pontosabban arra, hogy megvert, sőt megölt nemzedék az övék, mivel az ifjúkoruk a második világháború idejére esett. Kerouac is volt katona, a legjobb barátja a háborúban halt meg. Úgy érezték, hogy az amerikai establishmentet nem érdekli a sorsuk, a nyárspolgárok nem fogadják el őket, legfőbb céljuk az lett hát, hogy áttörjék a közöny falát. Erre csak 1955-ben került sor, miután Allen Ginsberg felolvasta Üvöltés című versét, ami a csoportra irányította a figyelmet. A beat kifejezés csak ezt követően, de különösen 1957 után, Jack Kerouac Úton című regényének megjelenését követően vált kultikussá, divatossá.

MN: Miért?

MNM: A beat új nyelvet, új esztétikát hozott az irodalomba. Sokkal spontánabb alkotói folyamatokat a prózában és a költészetben, sokkal nagyobb szabadságot a tartalmat illetően, mindenféle politikai, szexuális és egyéb tabuk ledöntését, de egyúttal új élmények keresését, és nem utolsósorban azt a törekvést, hogy a világ titkos lényegét megismerjék.

MN: Hatvan-hetven év távlatából elmondhatjuk azt, hogy teljesültek a beatnemzedék céljai az irodalom megújítását illetően?

MNM: A beatirodalom nagy művei radikálisan újak voltak valóságközelségükben, a szexualitás vagy a kábítószerezés ábrázolásában, de nyelvileg is. Valóban kitörtek a korlátok közül, és ennek a szabadságvágynak, tabudöntögetésnek, a lelki-érzelmi indíttatásnak óriási hatása volt. Nem merném azt mondani, hogy a hatvanas évek ellenkultúrája az új zenékkel, a hippikkel, ’68-cal nem történt volna meg a beatnemzedék nélkül, de nem is lehet elválasztani ezt a kis csoportot a későbbi óriási nagy mozgalomtól. Esztétikai értelemben azonban más a helyzet. Nagyon kevés maradandó mű született. Az Úton és Allen Ginsberg költészete mellett legfeljebb Burroughs Meztelen ebédje és Lawrence Ferlinghetti első verseskötete tartozik ezek közé, de már Ginsberget és Burroughs-t sem nagyon olvassák. A beatirodalom műveinek nagy része elavult, elsősorban azért, mert a szerzők többnyire a spontán, kissé szürrealisztikus írásmódban hittek, de ezek a korlát és fegyelem nélküli szózuhatagok ma már olvashatatlanok. A spontán írásmódot azzal indokolták, hogy így jutnak közelebb Amerika nyers valóságának és mindenféle transzcendens lényegnek is a megragadásához.