Bartók Imre–Sirokai Mátyás: Intersztelláris bálnák
A konstellációk régebbiek,
mint a csillagok. Ott lesznek
még akkor is, amikor a csillagok
mind kihunynak. Odafönt újabb
tízmilliárd, majd százmilliárd
csillag válik halott kőtömbbé.
Egy fenséges nyelv, amelynek
már egyetlen betűje sem olvasható.
Irtózatos, kopár földfelszínek,
amelyeket az űr végtelen tengerei
nyaldosnak. Intersztelláris bálnák
bújnak elő a kőtömbökből,
és rejtett ellipszisek útján sodródnak
egymás felé. Kráterek végtelene
jelenik meg a szikkadt planéták
felszínén, amelyek most úgy néznek
egymásra, mint megannyi értetlen,
ragyaverte arc. És a közöttük sodródó
bálnák irdatlan csordái, miközben
éneklik a százkettedik szimfóniát,
a végtelen távolságból, egyetlen
élőlényként, minden szemüket
ránk, gondolkodókra szegezik.
Nem halogathatom tovább. Hiszen Lengyel Imre Zsolt már nyolc éve, A patkány évéről szóló kritikájában megírta, hogy Bartók Imre prózájában komoly költészeti potenciál rejlik. Ez ráadásul az író Majmom, Vergilius című kötetének tavalyi megjelenése óta már meg is fordítható, hiszen nyilvánvaló, hogy a prózaverskötetnek komoly epikai vonatkozásai vannak.
A kritikaírástól azóta, maga után egy Lengyel Imre Zsolt alakú, jókora űrt hagyva, visszavonult recenzens így fogalmazott: „Ezek a csillagközi bálnák, kérgesedő égitestek, a bőr alatt kezdődő paleolitikum, a jód és vazelin (és nátrium-klorid) tartalmú könnyek azok a nagyszerű paraziták, akik a szórakoztató és a tézisregénynek ebben a nagyforma tömege által agyonsújtott tetemében élnek – ezek a kozmikus és biológiai fixáltságukkal, kimért mitologizálásukkal és mániákus kombinatorikájukkal rokonságukat a fiatal magyar költészetben (mondjuk Nemes Z. Márió, Sirokai Mátyás, Sopotnik Zoltán közelibb-távolibb relációjában; és rajtuk keresztül talán egy szublimált Juhász Ferencben) megtaláló részletek azt a hatást keltik, mintha Bartók mintegy mellékesen hozna létre olyan szövegtöredékeket, melyek egy igen nívós líra alapjait képezhetnék.”
A kritikus valamire nagyon ráérzett, hiszen A patkány évéből később kitermelt, itt olvasható vers éppen egy általa idézett szövegrésszel kezdődik, sőt, a címét is onnan kapta. Ráadásul Bartók prózájából épp azoknak a költőknek az egyike készítette a verskollázst, akiket Lengyel a regényíró rokon szellemeként nevezett meg. És csakugyan, Sirokai Mátyásnak például A káprázatbeliekhez című verseskötetének a darabjait úgy is olvashatjuk, mint egy „önmagát formáló hajó mélyén” létrejött „bálnakabin művészi megszólaltatása nehézségei”-nek egy sajátos űrbeli honfoglalás során rögzített dokumentumait.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
