Az idén ünnepelné 70. születésnapját a Clash legendás frontembere, aki 2002 végén hunyt el szívinfarktusban. A kerek évfordulóra jelent meg a 002: The Mescaleros Years című válogatás, az eddigi legteljesebb lenyomataként Joe Strummer utolsó alkotói periódusának.
Az 1880-ban bemutatott A proletárok című darabot a kritikusok anno a magyar társadalmi dráma születéseként ünnepelték.
Tavaly ünnepelte a világ zsidósága a magyar származású fiatal költőnő, Szenes Hanna (anyakönyvi nevén Szenes Anikó) születésének 100. évfordulóját.
A szerző második verseskötete – a Király Odett álnéven megjelentetett könyvét nem számolva – ismét konceptmű.
A vadon sem a régi már, invazív fajok uralják érintetlennek tűnő erdeinket. Ez a szomorú tény nem ordít a falakról, inkább úgy bújik meg az esztétikusan prezentált képek között, mint magában az erdőben, amikor gépen szállunk fölé. Érdekes felületek egymásutánja, térkép e táj vagy közeli részlet? Olykor nehéz eldönteni.
A „You can’t escape design!” felkiáltással néhány héttel ezelőtt találkoztam a prágai Designblok nevű rendezvényen. Most a fesztivál vászontáskáiról köszön vissza. Az üzenet arra a nagy igazságra világít rá, hogy a dizájn ott van az élet számos területén, még ha ezt nem is tudatosítjuk.
A kilencvenes évek végi posztbritpop időszak egyik legnépszerűbb szigetországi zenekara volt a Manic Street Preachers. A walesi csapat 1998-as, This Is My Truth Tell Me Yours című albuma másfél millió példányban fogyott, és szinte minden létező brit díjat bezsebelt.
Több mint két évtizede annak, hogy Omar Rodríguez-López és Cedric Bixler-Zavala, az At the Drive-In nevű poszthardcore zenekar tagjai a texasi El Pasóban megalakították, és gyors sikerre vitték a rocktörténet egyik legvalószínűtlenebb formációját.
A kiállítás fő témája egy híres bűntény, amelynek megtörténtében aktív (vagy néha passzív) szerepet játszottak: egy sírásó, egy bécsi börtönőr, egy a frenológia iránt élénken érdeklődő hercegi titkár, egy menstruációs problémákkal küszködő hölgy, valamint egy ismeretlen személy holtteste (vagyis a koponyája), több háború, egy sokáig üres mauzóleum, továbbá a hosszan tartó pereskedések. A kiváltó ok pedig Joseph Haydn koponyája volt, amely majd 150 éven keresztül várta, hogy elhelyezzék végső, kismartoni nyughelyére.
Végtelenül nyomasztó 160 perc. Nyomasztó, mert közünk van, nekünk, minden egyes kelet-európai embernek ehhez a Lengyelországban elkövetett politikai gyilkossághoz, akkor is, ha még meg sem születtünk a gyalázatos eset idején, és fogalmunk sincs az akkori történelmi helyzetről – és ezzel az érintettséggel szembesít bennünket ez a film.
„De a banda játszik bélyeggel a hátán / Ezerszer megírták, hogy egyikük a sátán” – hasogatta a kulisszákat 42 évvel ezelőtt Földes László, a Hobo Blues Band Rolling Stones blues című számában, amelyet leginkább a hatvanas évek iránt érzett ködös nosztalgia hatott át, és távolról sem az aktualitások.
Úgy tűnik, még mindig nem unjuk a régi nagy nevek pufogtatását, és ha a róluk készült film némi katasztrófaturizmusra is lehetőséget ad, a siker garantált.
Elképesztő belegondolni, hogy mennyire más volt a világ a legutóbbi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idején. Több mint három év eltelt, mialatt ránk telepedett a járvány, kitört a háború, nyomában az élet szinte minden vonatkozását érintő válsággal.
Bradbury a televízió térhódítása és a hidegháború árnyékában írta meg a jövő Amerikájában játszódó disztópiáját egy olyan kultúraellenes világról, ahol a hatalom betiltja és elégeti a könyveket. Amióta a Fahrenheit 451 az ötvenes években megjelent, a humán tudományok presztízse csak csökkent.
