1983-ban Varsóban halálra rugdaltak egy gimnazistát a rendőrök. Miért? Csak. Mert nem tetszett a pofája. Mert megtehették, ahogy megtették máskor is. A szabadabb, igazságosabb társadalmat követelő, azt békés eszközökkel kivívni akaró Szolidaritás szakszervezet mozgalmát konkrétan vérbe fojtották már a proletárhatalom nevében munkásokra lövető kommunista tábornokok, az elrettentő célzatú, megfélemlítésként alkalmazott erőszak mindennapos volt. Véletlen egybeesés, hogy néhány nappal a fiú halálra verése előtt anyját, a Szolidaritás-aktivista költőnőt is megverték, megkínozták. De a filmnek a gyilkosság csak expozíciója.
A szükségállapotot már feloldani, a helyzet (látszólagos) normalizálását elindítani (vagyis az ország kedvezőbb megítélése érdekében az elnyomás kevésbé nyílt formáihoz folyamodni) kénytelen kommunista vezetés már nem tussolhatta el a nyugati sajtóban is ismertetett esetet. Ki kellett vizsgálni, és egy bírósági eljárásban hitelteleníteni a tanúit. Ügynökhadakat mozgósítani, követéssel, lehallgatással magánéletben turkálni, hamis vádakat kreálni, fenyegetni, zsarolni, dehonesztálni, életeket tönkretenni, apát fia ellen fordítani, koncepciós perré alakítva a tárgyalást ártatlan mentősökre kenni mindent, őket elítélni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
