Lemez

A költészet napja

PJ Harvey: I Inside the Old Year Dying

Kritika

Ha van nagy női átalakuló művésze a rocktörténelemnek, akkor az egyértelműen PJ Harvey. Rengeteg műfajban kipróbálta már magát, és folyamatosan fejlődött – az atlétatrikós-farmeres garázsrocker Polly Jean a régmúlté, ahogy a miniszoknyát, tűsarkú cipőt és vastag rúzst viselő femme fatale is. 

A művésznő a 2010-es évekre letette a gitárt, és olyan hangszereken kezdett el játszani, mint az autoharp és a szaxofon. Témaválasztásai is alaposan megkomolyodtak: a kritikusok és a rajongók által egy­aránt az egekbe magasztalt 2011-es Let England Shake az I. világháborúról, az öt évvel későbbi The Hope Six Demolition Project pedig javarészt a dzsentrifikációról szólt.

Az utóbbi lemezt követő turné (amelynek egyik állomása a Szigeten volt) során Polly kissé beleunt a koncertezésbe, és hosszabb pihenőre ment. Azért közben sem unatkozott, és folyamatosan elmerült új szenvedélyében, a filmzenélésben. De készített instrumentális albumot színházi adaptációhoz, újra kiadta a teljes diszkográfiáját, megjelentetett egy válogatást B oldalas dalokból és demókból, de a legfontosabb alkotása nem zenei, hanem lírai jellegű volt. Tavaly látott napvilágot Orlam című kötete, amely lényegében egy könyvhosszúságú költemény, régies, dorseti dialektusban megírva (az énekesnő ebből a térségből származik, és részben a mai napig ott lakik).

Hogy kellően kiművelje magát a versírás terén, Harvey leckéket vett Don Paterson skót költőtől, és még egy lakossági verstanfolyamra is beiratkozott, ahol állítása szerint senki sem ismerte fel. A kötet megjelentetése után neki akart állni végre egy új lemeznek, de sehogy sem haladt. Végül úgy döntött – részben külső indíttatásból –, hogy az Orlamhez nyúl ihletért. Az I Inside The Old Year Dying lényegében az epikus költemény megzenésítése, és mint ilyen, akár konceptalbumnak is tekinthető. Felnövéstörténetről van szó: a dalokban egy Ira-Abel nevű lány próbál dacolni a kamaszkorból való kilépéssel, és mindebben váratlan segítséget kap egy Wyman nevű katona szellemétől, aki Elvis és Jézus vonásait is magán hordozza. A Király különösen gyakran idéződik meg, főleg a Love Me Tender című száma, de a Lwonesome Tonight dalcím is magáért beszél.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.