Film

Akkádok a gáton

Ördögűző – A hívő

Kritika

Azt kérdezzük magunkban, hogy oly sok prequel (előzményfilm) és sequel (folytatás) dacára miért is kellett egy újabb Ördög­űző-filmet leforgatni?

Lehetne az a válasz, hogy ezzel ünnepelnék az eredeti, 1973-as The Exorcist fél évszázada megesett bemutatását, azonban az évforduló csupán ürügy arra, hogy elővegyék a pénztermő filmcímet. A franchise újraélesztését ugyanis csak az motiválja, hogy sikeres filmek egész sora készült a tárgyban az elmúlt évtizedekben is. Ezek között akadtak persze jócskán olyanok, amelyek izgalmi értéke is figyelemre méltó, hogy mást ne mondjunk, a Démonok között széria kétségbevonhatatlan sikere (amelynek hatása alatt még az idei Apáca 2-re is beülnek emberek!) joggal válthatott ki irigységet az iparági konkurencia körében.

A rendezői feladatot sem akárki vállalta: David Gordon Green az utóbbi években a halloween-franchise-t élesztette újra, összesen három folytatással, egy ideig meglehetős kritikai és közönségsiker mellett. Csakhogy a Halloween slasher; egy kortalan és majdnem elpusztíthatatlan, magától is folyton-folyvást előkerülő, s legott öldöklő lidércről szól, akit nem kell sem megidézni, sem a testünkbe fogadni. Egy Ördögűző-moziba, amennyiben hű akar lenni a nevéhez, feltétlenül szükséges egy démon, amely csatornát talál a pokolból egy ember lelkébe. Persze ehhez invitálni kell: az eredeti filmben elég ehhez egy ouija-tábla (azóta elkészült az Ouija 1. és 2. is), a mostaniban pedig egy házilagos kivitelű rituálé, amellyel az egyik főszereplő gyereklány halott anyjának szellemét akarják megidézni. Az eredeti Ördögűzőben is homályban maradt, hogy miért pont Regant szúrja ki magának Pazuzu, a derék, ám rossz hírű mezopotámiai démon.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.