Kiállítás

Cím nélküli képek

Kim Corbisier: Je marche dans la rue (Az utcán sétálok)

Kritika

„Megyek az utcán. / Teljesen egyedül vagyok. / Visszagondolok a tegnap estére, amikor elhagytam az exemet. / Megyek tovább egyedül, és fáj” – szenvtelen hangon mondja a szavakat egymás után a művész, mindenféle sallang és színpadiasság nélkül a Kim’s street (Kim utcája) című ötperces videóinstallációban.

Szavaiban visszhangzik az elhagyatottság, annak a magára maradt gyermeknek a fájdalma, aki soha, még felnőve sem találja meg a helyét a világban. Aki maga sem tudja, hol van ez az otthon. Rá lehet-e találni egyáltalán? Esetleg az utcán csellengve. Egy idegen országban, idegen arcokba kapaszkodva.

A videó sorra veszi a kiállításon látott képeket: végignézhetjük, ahogy a Belgiumban született, de tinédzserkora óta Magyarországon élő Corbisier hogyan festett meg egy-egy művet egy maga készítette utcai fénykép vagy videófelvétel alapján. Nem másol, és nem fest fotórealisztikusan, hanem a valóságot referenciaként használva, átszűrve magán a látottakat, szinte megfilmesíti a vásznat: elvesz és hozzáad a látványhoz, arcokat, gesztusokat, árnyalatokat. Játszik a színekkel, a vonalakkal, mindenféle erőlködés nélkül.

Kim Corbisier 2012 márciusában öngyilkosságot követett el, a képei azonban élők, vibrálnak. Corbisier gyakran hasonlította magát a 27-esek Klubjának tagjai közül Janis Joplinhoz és Amy Winehouse-hoz, ahogy ezt alá is húzzák Kapronczai Erika nemrég bemutatott KIM című dokumentumfilmjében, amelyből az is kiderül, hogy az a kép – Cím nélkül, 2011, olaj, ceruza, vászon, 120×190 cm –, amelyik a kiállítás recenzensét leginkább megfogta, éppen az utolsó műve. Az átlátszó táskában heverő véres szív, melyet egy lány (a festő maga) cipel, félig telt, félig üres, mint a vászon maga egy befejezetlen, kapucnis, arc nélküli alakkal. Lehet, hogy szándékosan hagyta így a képet? Mert érezte, hogy nincs sok ideje (ahogy ez a feltételezés a filmben is elhangzik), vagy egyszerűen csak így tudta kifejezni, hogy hol túlcsordul az érzelmektől, hol pedig lefojtja inkább azokat, mert nem akar érezni? Hiszen számára fájdalmas átélni a valóságot, ezért a legkézenfekvőbb elmenekülni előle. A lehető legegyszerűbb módon, drogokkal. Talán a festményen látható befejezetlen arc az utolsó szerelméé, aki rászoktatta a heroinra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Dőlve halnak

Lóhalálában terjesztették be és fogadták el egy salátatörvénybe csomagolva a védett erdők könnyebb letarolását lehetővé tevő módosításokat a kormánypárti képviselők. Az erdőkért aggódó szakemberek is csak találgatnak, kinek sürgős a várható erdőirtás.