Kiállítás

Cím nélküli képek

Kim Corbisier: Je marche dans la rue (Az utcán sétálok)

Kritika

„Megyek az utcán. / Teljesen egyedül vagyok. / Visszagondolok a tegnap estére, amikor elhagytam az exemet. / Megyek tovább egyedül, és fáj” – szenvtelen hangon mondja a szavakat egymás után a művész, mindenféle sallang és színpadiasság nélkül a Kim’s street (Kim utcája) című ötperces videóinstallációban.

Szavaiban visszhangzik az elhagyatottság, annak a magára maradt gyermeknek a fájdalma, aki soha, még felnőve sem találja meg a helyét a világban. Aki maga sem tudja, hol van ez az otthon. Rá lehet-e találni egyáltalán? Esetleg az utcán csellengve. Egy idegen országban, idegen arcokba kapaszkodva.

A videó sorra veszi a kiállításon látott képeket: végignézhetjük, ahogy a Belgiumban született, de tinédzserkora óta Magyarországon élő Corbisier hogyan festett meg egy-egy művet egy maga készítette utcai fénykép vagy videófelvétel alapján. Nem másol, és nem fest fotórealisztikusan, hanem a valóságot referenciaként használva, átszűrve magán a látottakat, szinte megfilmesíti a vásznat: elvesz és hozzáad a látványhoz, arcokat, gesztusokat, árnyalatokat. Játszik a színekkel, a vonalakkal, mindenféle erőlködés nélkül.

Kim Corbisier 2012 márciusában öngyilkosságot követett el, a képei azonban élők, vibrálnak. Corbisier gyakran hasonlította magát a 27-esek Klubjának tagjai közül Janis Joplinhoz és Amy Winehouse-hoz, ahogy ezt alá is húzzák Kapronczai Erika nemrég bemutatott KIM című dokumentumfilmjében, amelyből az is kiderül, hogy az a kép – Cím nélkül, 2011, olaj, ceruza, vászon, 120×190 cm –, amelyik a kiállítás recenzensét leginkább megfogta, éppen az utolsó műve. Az átlátszó táskában heverő véres szív, melyet egy lány (a festő maga) cipel, félig telt, félig üres, mint a vászon maga egy befejezetlen, kapucnis, arc nélküli alakkal. Lehet, hogy szándékosan hagyta így a képet? Mert érezte, hogy nincs sok ideje (ahogy ez a feltételezés a filmben is elhangzik), vagy egyszerűen csak így tudta kifejezni, hogy hol túlcsordul az érzelmektől, hol pedig lefojtja inkább azokat, mert nem akar érezni? Hiszen számára fájdalmas átélni a valóságot, ezért a legkézenfekvőbb elmenekülni előle. A lehető legegyszerűbb módon, drogokkal. Talán a festményen látható befejezetlen arc az utolsó szerelméé, aki rászoktatta a heroinra.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Elsüllyedt Budapest

„Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla” – írta Hegedűs Géza 1976-ban, A magyar irodalom arcképcsarnoka című portrékötetében. 

Kedvezmény

Az idén 125 éves Közlekedési Múzeumot bombatalálat érte a 2. világháborúban, az épület és a gyűjtemény nagy része elpusztult. Csak 1965-ben nyílt meg újra, majd ötven éven át működött, a hiányosságai ellenére is hatalmas érdeklődés mellett. A Liget-projekt azonban a Közlekedési Múzeumot sem kímélte, 2015-ben bezárták, 2017-ben lebontották.

Isten nevében

Egy gyermek ára: három miatyánk, két üdvözlégy – pimf összeg, mindenkinek megéri, vevőnek, eladónak, az üzlet hivatalos tanújának (ezúttal a Jóisten az, lakcím, anyja neve, három példányban), de legfőként a Fidesznek. Most még pénzbe se kerül: alsónadrágokban fizetik ki a papságot. Választások jönnek, tartják a markukat, lökni kell nekik valamit, hogy misézés közben rendesen korteskedjenek, Isten akarata szerint.

Távolságtartás

A három még logikus és észszerű. Sőt, a három elvárható (a Tisza Párt és az MKKP potenciális szavazói szemszögéből mindenképpen), s aligha sérelmezhető (a rivális pártok híveinek perspektívájából) – ennyi kerületi polgármesterjelölt kell ugyanis a fővárosi listaállításhoz.