Kiállítás

Cím nélküli képek

Kim Corbisier: Je marche dans la rue (Az utcán sétálok)

Kritika

„Megyek az utcán. / Teljesen egyedül vagyok. / Visszagondolok a tegnap estére, amikor elhagytam az exemet. / Megyek tovább egyedül, és fáj” – szenvtelen hangon mondja a szavakat egymás után a művész, mindenféle sallang és színpadiasság nélkül a Kim’s street (Kim utcája) című ötperces videóinstallációban.

Szavaiban visszhangzik az elhagyatottság, annak a magára maradt gyermeknek a fájdalma, aki soha, még felnőve sem találja meg a helyét a világban. Aki maga sem tudja, hol van ez az otthon. Rá lehet-e találni egyáltalán? Esetleg az utcán csellengve. Egy idegen országban, idegen arcokba kapaszkodva.

A videó sorra veszi a kiállításon látott képeket: végignézhetjük, ahogy a Belgiumban született, de tinédzserkora óta Magyarországon élő Corbisier hogyan festett meg egy-egy művet egy maga készítette utcai fénykép vagy videófelvétel alapján. Nem másol, és nem fest fotórealisztikusan, hanem a valóságot referenciaként használva, átszűrve magán a látottakat, szinte megfilmesíti a vásznat: elvesz és hozzáad a látványhoz, arcokat, gesztusokat, árnyalatokat. Játszik a színekkel, a vonalakkal, mindenféle erőlködés nélkül.

Kim Corbisier 2012 márciusában öngyilkosságot követett el, a képei azonban élők, vibrálnak. Corbisier gyakran hasonlította magát a 27-esek Klubjának tagjai közül Janis Joplinhoz és Amy Winehouse-hoz, ahogy ezt alá is húzzák Kapronczai Erika nemrég bemutatott KIM című dokumentumfilmjében, amelyből az is kiderül, hogy az a kép – Cím nélkül, 2011, olaj, ceruza, vászon, 120×190 cm –, amelyik a kiállítás recenzensét leginkább megfogta, éppen az utolsó műve. Az átlátszó táskában heverő véres szív, melyet egy lány (a festő maga) cipel, félig telt, félig üres, mint a vászon maga egy befejezetlen, kapucnis, arc nélküli alakkal. Lehet, hogy szándékosan hagyta így a képet? Mert érezte, hogy nincs sok ideje (ahogy ez a feltételezés a filmben is elhangzik), vagy egyszerűen csak így tudta kifejezni, hogy hol túlcsordul az érzelmektől, hol pedig lefojtja inkább azokat, mert nem akar érezni? Hiszen számára fájdalmas átélni a valóságot, ezért a legkézenfekvőbb elmenekülni előle. A lehető legegyszerűbb módon, drogokkal. Talán a festményen látható befejezetlen arc az utolsó szerelméé, aki rászoktatta a heroinra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.