Kiállítás

Cím nélküli képek

Kim Corbisier: Je marche dans la rue (Az utcán sétálok)

Kritika

„Megyek az utcán. / Teljesen egyedül vagyok. / Visszagondolok a tegnap estére, amikor elhagytam az exemet. / Megyek tovább egyedül, és fáj” – szenvtelen hangon mondja a szavakat egymás után a művész, mindenféle sallang és színpadiasság nélkül a Kim’s street (Kim utcája) című ötperces videóinstallációban.

Szavaiban visszhangzik az elhagyatottság, annak a magára maradt gyermeknek a fájdalma, aki soha, még felnőve sem találja meg a helyét a világban. Aki maga sem tudja, hol van ez az otthon. Rá lehet-e találni egyáltalán? Esetleg az utcán csellengve. Egy idegen országban, idegen arcokba kapaszkodva.

A videó sorra veszi a kiállításon látott képeket: végignézhetjük, ahogy a Belgiumban született, de tinédzserkora óta Magyarországon élő Corbisier hogyan festett meg egy-egy művet egy maga készítette utcai fénykép vagy videófelvétel alapján. Nem másol, és nem fest fotórealisztikusan, hanem a valóságot referenciaként használva, átszűrve magán a látottakat, szinte megfilmesíti a vásznat: elvesz és hozzáad a látványhoz, arcokat, gesztusokat, árnyalatokat. Játszik a színekkel, a vonalakkal, mindenféle erőlködés nélkül.

Kim Corbisier 2012 márciusában öngyilkosságot követett el, a képei azonban élők, vibrálnak. Corbisier gyakran hasonlította magát a 27-esek Klubjának tagjai közül Janis Joplinhoz és Amy Winehouse-hoz, ahogy ezt alá is húzzák Kapronczai Erika nemrég bemutatott KIM című dokumentumfilmjében, amelyből az is kiderül, hogy az a kép – Cím nélkül, 2011, olaj, ceruza, vászon, 120×190 cm –, amelyik a kiállítás recenzensét leginkább megfogta, éppen az utolsó műve. Az átlátszó táskában heverő véres szív, melyet egy lány (a festő maga) cipel, félig telt, félig üres, mint a vászon maga egy befejezetlen, kapucnis, arc nélküli alakkal. Lehet, hogy szándékosan hagyta így a képet? Mert érezte, hogy nincs sok ideje (ahogy ez a feltételezés a filmben is elhangzik), vagy egyszerűen csak így tudta kifejezni, hogy hol túlcsordul az érzelmektől, hol pedig lefojtja inkább azokat, mert nem akar érezni? Hiszen számára fájdalmas átélni a valóságot, ezért a legkézenfekvőbb elmenekülni előle. A lehető legegyszerűbb módon, drogokkal. Talán a festményen látható befejezetlen arc az utolsó szerelméé, aki rászoktatta a heroinra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.