Kiállítás

Cím nélküli képek

Kim Corbisier: Je marche dans la rue (Az utcán sétálok)

Kritika

„Megyek az utcán. / Teljesen egyedül vagyok. / Visszagondolok a tegnap estére, amikor elhagytam az exemet. / Megyek tovább egyedül, és fáj” – szenvtelen hangon mondja a szavakat egymás után a művész, mindenféle sallang és színpadiasság nélkül a Kim’s street (Kim utcája) című ötperces videóinstallációban.

Szavaiban visszhangzik az elhagyatottság, annak a magára maradt gyermeknek a fájdalma, aki soha, még felnőve sem találja meg a helyét a világban. Aki maga sem tudja, hol van ez az otthon. Rá lehet-e találni egyáltalán? Esetleg az utcán csellengve. Egy idegen országban, idegen arcokba kapaszkodva.

A videó sorra veszi a kiállításon látott képeket: végignézhetjük, ahogy a Belgiumban született, de tinédzserkora óta Magyarországon élő Corbisier hogyan festett meg egy-egy művet egy maga készítette utcai fénykép vagy videófelvétel alapján. Nem másol, és nem fest fotórealisztikusan, hanem a valóságot referenciaként használva, átszűrve magán a látottakat, szinte megfilmesíti a vásznat: elvesz és hozzáad a látványhoz, arcokat, gesztusokat, árnyalatokat. Játszik a színekkel, a vonalakkal, mindenféle erőlködés nélkül.

Kim Corbisier 2012 márciusában öngyilkosságot követett el, a képei azonban élők, vibrálnak. Corbisier gyakran hasonlította magát a 27-esek Klubjának tagjai közül Janis Joplinhoz és Amy Winehouse-hoz, ahogy ezt alá is húzzák Kapronczai Erika nemrég bemutatott KIM című dokumentumfilmjében, amelyből az is kiderül, hogy az a kép – Cím nélkül, 2011, olaj, ceruza, vászon, 120×190 cm –, amelyik a kiállítás recenzensét leginkább megfogta, éppen az utolsó műve. Az átlátszó táskában heverő véres szív, melyet egy lány (a festő maga) cipel, félig telt, félig üres, mint a vászon maga egy befejezetlen, kapucnis, arc nélküli alakkal. Lehet, hogy szándékosan hagyta így a képet? Mert érezte, hogy nincs sok ideje (ahogy ez a feltételezés a filmben is elhangzik), vagy egyszerűen csak így tudta kifejezni, hogy hol túlcsordul az érzelmektől, hol pedig lefojtja inkább azokat, mert nem akar érezni? Hiszen számára fájdalmas átélni a valóságot, ezért a legkézenfekvőbb elmenekülni előle. A lehető legegyszerűbb módon, drogokkal. Talán a festményen látható befejezetlen arc az utolsó szerelméé, aki rászoktatta a heroinra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.