Kiállítás

Elpusztíthatatlan

Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből

  • Horváth Ágnes
  • 2021. augusztus 11.

Kritika

A kiállítás a holokauszt idején, közvetlenül utána született műalkotásokat mutat be, a trauma közvetlen, nyers megörökítését, gyakran a túlélő művész életművére alig is jellemző stílusban, és ez más perspektívákat nyit számunkra is.

A szenvedést legyőző erő emlékművei ezek a szinte fényképfrissességű és fényképhűségű grafikák. Mindegyik műről sugárzik a túlélés ereje, a gyógyító erő, amely akkor szabadul fel, ha valaki kirajzolja magából az átélt borzalmakat. De a művészi erő helyett miért erre az erőre kerül a hangsúly?

Egyértelműen azért, mert ezek a művek mind akkor születtek, amikor az élmény még nyers volt, még nem engedett semmilyen feldolgozást, nem engedte, hogy az szóvá, formává váljon. Távolság híján pedig nincs látomás. Annál erősebb viszont az élmény szublimálatlan, de annál szuggesztívebb ereje, a nagy muszáj, ami megnyilvánulásra tör. És ha ez az erő nyilall belénk, az okozhat akkora fájdalmat, amekkorát a legnagyobb képzőművészeti alkotások. Hogy a mű témájául szolgáló élmény közelsége és/vagy távolsága mennyire megváltoztatja – egyazon művész esetében is! – a kép milyenségét, arra nagyszerű példa a még élő, és ebben a tekintetben is kivételnek számító Fekete Edit.

Fekete Holdfejek című sorozata a kiállítás egyetlen „retrospektív” munkája, a láger után mintegy negyven évvel később született grafikákból áll, és kitűnően szemlélteti a közelségben, illetve távolságban született művek közötti különbséget. Fekete Edit ’44-es képeiből ugyanis közvetlenül levezethetők, mint erre a kurátori szöveg is rávilágít, a későbbi sorozat Holdfejei. A cím is arra utal, hogy a Hold a Nappal szemben éjszakai égitest, a sötétség, a halál birodalma, a halottak és démonok lakhelye – akár Auschwitz leírása is lehetne. Soha nem látunk a Hold mögé, lapos korongnak, maszknak észleljük. Ahogyan a kiállításon látott nőalakok mögé sem láthatunk, mert a térből, pehelysúlyuknál fogva nem szorítanak ki szinte semmilyen helyet, nincs „mögöttük”; ezek a szinte áttetsző, fehéren világító formák olyan sejtelmesek és kísértetiesek, mintha a telihold fényében kószálnának.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Amit csak ők tudnak

A nu metalon felnőtt generáció, azaz a mai negyvenesek visszavonhatatlanul az öregedés jelének tekinthetik, hogy kedvenc irányzatuk esetében az újat jelölő „nu” annyira indokolatlan, hogy a legfontosabb zenekarok – már amelyik még aktív – mind elmúltak 30 évesek.

Hová futnál?

  • - ts -

Az Ezüst csillag egy amerikai katonai kitüntetés, afféle vitézségi érem, nagy csaták nagy hőseinek adják, 1932 óta.

Cserbenhagyás

  • - ts -

A moziból nézve az Egyesült Államok tényleg a világ csendőre: minden korban megvannak a háborús veteránjai. De nem bánik szépen velük.

Irányított hálózatok

  • Molnár T. Eszter

A csoportterápiák általában vallomásos körrel indulnak. Valahogy így: Eszter vagyok, és hiszek a csodákban.

Kozmikus dramaturgia

E csoportos kiállítás nem csupán egy csillagászati vagy mitológiai témát feldolgozó tárlat, sokkal inkább intellektuális és érzéki kaland, amely a tudomány és a művészet határmezsgyéjére vezet.

A klezmer szelleme

Egykor szebb volt a zsinagóga belseje, amely most Művészetek Házaként funkcionál Szekszárdon. Igaz, a kettő között volt csúnyább is. A ház 1897-ben épült a grazi építész, Hans Petschnig tervei alapján, aki a helyi Bodnár-ház és az Újvárosi templom tervezője is.

Aki a hidegből jött

Bizonyára a titkosszolgálatok működése iránti nem szűnő érdeklődés is magyarázza, miért jelenik meg oly sok e tárgyba tartozó elemzés, átfogó történeti munka, esettanulmány, memoár, forrásközlés.

Szerbia kontra Szerbia: az ország, amely saját magával vív harcot

  • Végel László
Tavaly november elsején 11 óra 52 perckor leomlott a felújított újvidéki pályaudvar előtetője, 15 ember halálát okozva. Senki nem látta előre, hogy a szerencsétlenség immár közel tíz hónapja tartó zűrzavart és válságot idéz elő. A Vučić-rezsim azonban nem hátrál.