Kiállítás

Elpusztíthatatlan

Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből

  • Horváth Ágnes
  • 2021. augusztus 11.

Kritika

A kiállítás a holokauszt idején, közvetlenül utána született műalkotásokat mutat be, a trauma közvetlen, nyers megörökítését, gyakran a túlélő művész életművére alig is jellemző stílusban, és ez más perspektívákat nyit számunkra is.

A szenvedést legyőző erő emlékművei ezek a szinte fényképfrissességű és fényképhűségű grafikák. Mindegyik műről sugárzik a túlélés ereje, a gyógyító erő, amely akkor szabadul fel, ha valaki kirajzolja magából az átélt borzalmakat. De a művészi erő helyett miért erre az erőre kerül a hangsúly?

Egyértelműen azért, mert ezek a művek mind akkor születtek, amikor az élmény még nyers volt, még nem engedett semmilyen feldolgozást, nem engedte, hogy az szóvá, formává váljon. Távolság híján pedig nincs látomás. Annál erősebb viszont az élmény szublimálatlan, de annál szuggesztívebb ereje, a nagy muszáj, ami megnyilvánulásra tör. És ha ez az erő nyilall belénk, az okozhat akkora fájdalmat, amekkorát a legnagyobb képzőművészeti alkotások. Hogy a mű témájául szolgáló élmény közelsége és/vagy távolsága mennyire megváltoztatja – egyazon művész esetében is! – a kép milyenségét, arra nagyszerű példa a még élő, és ebben a tekintetben is kivételnek számító Fekete Edit.

Fekete Holdfejek című sorozata a kiállítás egyetlen „retrospektív” munkája, a láger után mintegy negyven évvel később született grafikákból áll, és kitűnően szemlélteti a közelségben, illetve távolságban született művek közötti különbséget. Fekete Edit ’44-es képeiből ugyanis közvetlenül levezethetők, mint erre a kurátori szöveg is rávilágít, a későbbi sorozat Holdfejei. A cím is arra utal, hogy a Hold a Nappal szemben éjszakai égitest, a sötétség, a halál birodalma, a halottak és démonok lakhelye – akár Auschwitz leírása is lehetne. Soha nem látunk a Hold mögé, lapos korongnak, maszknak észleljük. Ahogyan a kiállításon látott nőalakok mögé sem láthatunk, mert a térből, pehelysúlyuknál fogva nem szorítanak ki szinte semmilyen helyet, nincs „mögöttük”; ezek a szinte áttetsző, fehéren világító formák olyan sejtelmesek és kísértetiesek, mintha a telihold fényében kószálnának.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.