A szenvedést legyőző erő emlékművei ezek a szinte fényképfrissességű és fényképhűségű grafikák. Mindegyik műről sugárzik a túlélés ereje, a gyógyító erő, amely akkor szabadul fel, ha valaki kirajzolja magából az átélt borzalmakat. De a művészi erő helyett miért erre az erőre kerül a hangsúly?
Egyértelműen azért, mert ezek a művek mind akkor születtek, amikor az élmény még nyers volt, még nem engedett semmilyen feldolgozást, nem engedte, hogy az szóvá, formává váljon. Távolság híján pedig nincs látomás. Annál erősebb viszont az élmény szublimálatlan, de annál szuggesztívebb ereje, a nagy muszáj, ami megnyilvánulásra tör. És ha ez az erő nyilall belénk, az okozhat akkora fájdalmat, amekkorát a legnagyobb képzőművészeti alkotások. Hogy a mű témájául szolgáló élmény közelsége és/vagy távolsága mennyire megváltoztatja – egyazon művész esetében is! – a kép milyenségét, arra nagyszerű példa a még élő, és ebben a tekintetben is kivételnek számító Fekete Edit.
Fekete Holdfejek című sorozata a kiállítás egyetlen „retrospektív” munkája, a láger után mintegy negyven évvel később született grafikákból áll, és kitűnően szemlélteti a közelségben, illetve távolságban született művek közötti különbséget. Fekete Edit ’44-es képeiből ugyanis közvetlenül levezethetők, mint erre a kurátori szöveg is rávilágít, a későbbi sorozat Holdfejei. A cím is arra utal, hogy a Hold a Nappal szemben éjszakai égitest, a sötétség, a halál birodalma, a halottak és démonok lakhelye – akár Auschwitz leírása is lehetne. Soha nem látunk a Hold mögé, lapos korongnak, maszknak észleljük. Ahogyan a kiállításon látott nőalakok mögé sem láthatunk, mert a térből, pehelysúlyuknál fogva nem szorítanak ki szinte semmilyen helyet, nincs „mögöttük”; ezek a szinte áttetsző, fehéren világító formák olyan sejtelmesek és kísértetiesek, mintha a telihold fényében kószálnának.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
