Kiállítás

Elpusztíthatatlan

Szemtanúk. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből

  • Horváth Ágnes
  • 2021. augusztus 11.

Kritika

A kiállítás a holokauszt idején, közvetlenül utána született műalkotásokat mutat be, a trauma közvetlen, nyers megörökítését, gyakran a túlélő művész életművére alig is jellemző stílusban, és ez más perspektívákat nyit számunkra is.

A szenvedést legyőző erő emlékművei ezek a szinte fényképfrissességű és fényképhűségű grafikák. Mindegyik műről sugárzik a túlélés ereje, a gyógyító erő, amely akkor szabadul fel, ha valaki kirajzolja magából az átélt borzalmakat. De a művészi erő helyett miért erre az erőre kerül a hangsúly?

Egyértelműen azért, mert ezek a művek mind akkor születtek, amikor az élmény még nyers volt, még nem engedett semmilyen feldolgozást, nem engedte, hogy az szóvá, formává váljon. Távolság híján pedig nincs látomás. Annál erősebb viszont az élmény szublimálatlan, de annál szuggesztívebb ereje, a nagy muszáj, ami megnyilvánulásra tör. És ha ez az erő nyilall belénk, az okozhat akkora fájdalmat, amekkorát a legnagyobb képzőművészeti alkotások. Hogy a mű témájául szolgáló élmény közelsége és/vagy távolsága mennyire megváltoztatja – egyazon művész esetében is! – a kép milyenségét, arra nagyszerű példa a még élő, és ebben a tekintetben is kivételnek számító Fekete Edit.

Fekete Holdfejek című sorozata a kiállítás egyetlen „retrospektív” munkája, a láger után mintegy negyven évvel később született grafikákból áll, és kitűnően szemlélteti a közelségben, illetve távolságban született művek közötti különbséget. Fekete Edit ’44-es képeiből ugyanis közvetlenül levezethetők, mint erre a kurátori szöveg is rávilágít, a későbbi sorozat Holdfejei. A cím is arra utal, hogy a Hold a Nappal szemben éjszakai égitest, a sötétség, a halál birodalma, a halottak és démonok lakhelye – akár Auschwitz leírása is lehetne. Soha nem látunk a Hold mögé, lapos korongnak, maszknak észleljük. Ahogyan a kiállításon látott nőalakok mögé sem láthatunk, mert a térből, pehelysúlyuknál fogva nem szorítanak ki szinte semmilyen helyet, nincs „mögöttük”; ezek a szinte áttetsző, fehéren világító formák olyan sejtelmesek és kísértetiesek, mintha a telihold fényében kószálnának.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.