Kritika

Nincsen kerek évforduló, úgyhogy csak részben tudjuk alátámasztani a műsor egyik pesszimista megállapítását, miszerint Jancsó Miklósról ma már senki nem beszél.

Felvillanó fények, tíz ember fekszik a színpadon. A villódzásból felsejlő mozdulatok aztán közös hullámzásba torkollnak, miközben a világítás is megnyugszik. A tagok egyszerre mozognak, aztán szépen lassan, egyesével, ki-ki a saját ritmusában folytatja, hogy aztán újra egy ritmusban létezzenek.

Az év egyik legnagyobb és legfontosabb visszatérése Matt Johnsonhoz és The The nevű, lényegében egyszemélyes zenekarához köthető.

Ha van bármi, ami megkülönbözteti az embert az állattól, az a történetmesélés, a képesség, hogy úgy mondjunk el valamit, ahogy… lehetett volna, kijavítva a valóságot, ahol az elbukott.

A napokban Budapesten parádézó veterán géniusz, Wim Wenders 1987-es remekművében, a Berlin felett az égben a gyerekek látják azt a szemükkel, amit a felnőttek el sem tudnak képzelni: az ég összes angyalait.

Valaki nagyon kísérletező kedvében lehet a Kunigunda útján.

Szinte biztosra vehető, hogy bármit is ad ki a jövőben Nick Cave, azt mindenki ahhoz mérten fogja hallgatni, hogy vannak-e benne utalások az őt ért veszteségekre.

Ariane Louis-Seize első filmjének legnagyobb erénye a cukisága, ami talán kétes dicséret egy vámpíros film esetében.

A különféle „minden idők legjobb” listázásoknak nincs semmi értelme.

A kísérlet nagyralátó: Jeremy Saulnier úgy vezetne be az életművébe egy akcióhőst, hogy közben kivezeti belőle az erőszakot. Ilyen még tényleg kevés volt a filmtörténetben, békebarát utcai harcos (nekünk, magyaroknak rég nincs új a nap alatt). Ám ahhoz, hogy túltekinthessünk a próbálkozás abszurditásán, látnunk kell az egész pályát.

„Sikítani tudnék az Ariadnétól” – mondta Stravinsky egy 1958-as beszélgetésben, majdnem fél évszázaddal azután, hogy Richard Strauss szerencsétlenül járt operája megszületett.

Az előadás irodalmi alapanyaga, Thurzó Gábor regénye az életmű kevésbé ismert darabjai közé tartozik.

Nem az apa, csak az emléke: az utolsó, rögzült, az emlékezet mélyén „bebalzsamozott”, mozdulatlanná szilárdult képe jelenik meg Lisszabonban, ahol a lánya – a családi Bibliába írt bejegyzés szerint Andrea, az ismerősei számára Verocska – él férjével, Teóval és a gyermekeivel.