A magyar roma festészet immáron nemzetközi szinten is jegyzett alkotója nem festőnek készült. Az etnográfusok szemében már-már „szokványos” úton indult el, noha a szülei is normát sértettek, hiszen egy zenész és beás cigány között nemigen jöhetett létre kapcsolat.
A fiatal lengyel szerzőnek eddig három könyve jelent meg magyarul: első kötetében, a Reisefieberben elsősorban az énkeresés motiválta, az utóbbi kettőben pedig zsidó és ukrán gyökerekkel rendelkező családja történetét idézi meg, mindkét műben más-más módon lépve el a családregény hagyományától.
Antwerpen talán nem tűnik a legfotogénebb belga városnak, ám kultúrákat és globális hálózatokat összekapcsoló szerepe rejteget izgalmakat.
A Metallica életműből általában az első három albumot (Kill ’Em All, 1983; Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986) szokás kikezdhetetlen remekművekként emlegetni.
A Vintage Galéria a hetvenes évek konceptuális/koncept munkákra fókuszáló sorozatát most két olyan alkotó nagyjából egyazon időben (1973–1974) készített munkáinak válogatásával folytatja, akik viszonylag távolról érkeztek el a képzőművészethez.
Társadalmi vállalás, közösségi alkotás, nagyszerű színészek, elhivatott civilek, profi stáb – minden adott volt egy remek előadáshoz.
Néhány évvel ezelőtt egy készülő filozófiai lexikon szerkesztői Schöpflin Aladárról kértek szócikket. Meglepett a fölkérés, vissza is kérdeztem: a kritikus Schöpflinről? Ady Endre és Mikszáth Kálmán monográfusáról? A színművészeti lexikon szerkesztőjéről? Igenlő válaszuk nyomán kutatni kezdtem az eligazító szakirodalom után.
Az ökoirodalom leglényegesebb felfedezése talán az, hogy a világ nem csak az emberi tettek miatt érdekes. A fák, a folyók, az évszakok vagy a méhek éppúgy történeteket mesélnek, és ha mi csak a saját szemszögünket látjuk, az élet ezer arcából szem elől tévesztünk kilencszázkilencvenkilencet.
"Hogy ez a dermesztő nyelvi-gondolati-beszédtechnikai nívó a maga pőreségében visszhangzik a Kossuthon, még akkor is megdöbbentő, ha már amúgy se voltak illúzióink."
Nagyon nehéz elhinni, hogy létezik még új a nap alatt, így egy sorozat, amely az 1970-es évek Amerikájának vallásos erkölcseibe és makulátlan családképébe holmi unalomból elkövetett hűtlenséget helyez, pláne nem olyasmi, amire felkapnánk a fejünket.
Bergman az 1970-es években már túl volt sikerei csúcsán. Korábbi remekművei, különösen a Trilógia és a Persona sokakat meggyőztek arról, hogy a svéd filmrendező szinte minden kortársánál intenzívebben vizsgálta az emberi lélek mély rétegeit.
Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.
