Kettős jubileumot ünnepelhetett az elmúlt hetekben Mike Oldfield: egyrészt 70 éves lett, másrészt kereken öt évtizede jelent meg fő műve, a Tubular Bells. Mindez elegendő egy kis visszaemlékezésre: nem csak a legendás album keletkezésére, de a „nehéz esetnek” tekintett zenész teljes eddigi pályájára is.
Lektűr? Nyilvánvalóan provokatív gesztus az alcím, hisz’ van, aki a lektűr kifejezést kizárólag a szórakoztató irodalomra használja, míg az idegen szavak szótára szerint szimplán csak olvasmányt jelent. Vajon Vida azt mondja ezzel, hogy a mű lektűrnek látszik ugyan, mert használja a könnyed olvasmányok jól bevált fogásait, azért mégsem lektűr?
Alighanem kissé csalódottan konstatálták a névmágia hívei, hogy a múlt év végén, a csatorna megújulását jelezve a korábbi Jazzy Rádió sima Jazzyre keresztelte át magát.
Bár a szindrómának egyelőre nincs neve, Zach Braff nagyjából ugyanabban az állapotban „szenvedhet”, amelyben Stephen King, legalábbis erről árulkodnak a műveik egyfajta aktív nosztalgiában tengődő főhősei, akik mind lelkileg, mind fizikailag olyan helyen ragadtak, amelyre már csak emlékezniük kellene.
Szívünk kétfelé húzhat, ahogy a Cannes-i Filmfesztivál kritikusainak táborát is vadul megosztotta Wes Anderson legújabb munkája.
Tényleg előbb-utóbb minden történelmi, háborús, traumairodalom megporosodik, kérdezheti az olvasó a második világháborút tematizáló új művek kapcsán.
Égi és földi tünemények egymástól elválaszthatatlanul és játékosan gabalyodnak össze a drámában. A helyszín a mennyország és egy magyar község dögégető (pardon, fehérjefeldolgozó) üzeme; Isten az égben antropomorf és alkoholista, míg a politikus a földön istent játszik… De hogy a helyzetnek van-e ura a színpadon a TÁP Színház előadásában, azzal kapcsolatban fel-feltámad bennem a kétely.
A Kesztyűgyár kapuja szélesre tárva, előtte az aszfalton kedves és színes formákat, szimbólumokat (valamiféle ugróiskola?), befelé haladva hívogató átriumot fedezhetünk fel.
Szép számmal akadnak olyanok a popvilágban, akiknek tinédzserként hull az ölükbe a világhír, míg mások hosszú időn át, sok kitérővel küzdenek meg a sikerért, s ha látszólag későn rajtoltak is, mégis mindig akkor érnek oda a célhoz, amikor kell.
Kevés név erodálódott jobban, nem csak a metál, de általában a popzene történetében a Panteráénál.
A 19. századi Japán egyik leghíresebb írója, IV. Namboku Curuja kabuki színműve nyomán Silviu Purcărete a román nyelvű Radu Stanca Nemzeti Színházban 2018-ban rendezte meg ezt az előadást, hogy még abban az évben elnyerje vele a román színházi szövetség (UNITER) díját, három kategóriában is.
Mint egy hatásvadász romantikus szimfónia, a BMC Ligeti-fesztiválja is a végére tartogatta a nagy csúcspontokat. (Az első beszámolónkat lásd: Haj, ifjúság, Magyar Narancs, 2023. június 1.) A Ligeti találkozik Kurtággal című koncertet Pierre Charial produkciója nyitotta. A 80 éves, hórihorgas, mutatványosra emlékeztető kintornás még Ligetivel dolgozta ki a mester jó néhány darabjának átiratát.
