Hans von Bülow szerint a Diabelli-variációk „Beethoven művészetének mikrokozmosza”, Alfred Brendel pedig egyszerűen „a zongoraművek legnagyobbikának” nevezte ezt a 33 variációra épülő darabot, amely a kor zeneműkiadója és félamatőr zeneszerzője, Anton Diabelli témájára született. De nem gondolom, hogy pátoszos hangon kellene beszélni róla.
Falra rajzolt szív a szögesdrót mögött, benne tetovált szám. A hátoldalon pedig Dalos György ajánlásában az erős kijelentés, miszerint a könyv bizonyítja, hogy „Primo Levi, Tadeusz Borowski és Kertész Imre nyomvonalán haladva a 21. században is lehet újat mondani a holokausztról”. És valóban: a mutatvány sikerülni látszik.
A Brüsszelben élő Csáky Marianne nem sűrűn állít ki a magyarországi művészeti helyszíneken, az emlékezet rétegeit firtató munkáit mégis nehéz elfelejteni. Megörökölt töredékekből, globálisan hozzáférhető kulturális emlékekből építkezik, identitáskeresése az otthontalanság traumájából táplálkozik. Mintha nem tartaná fontosnak, hogy interpretációit érvényesnek tekintsük: problémákat vet fel, majd az ismerős, mégis igen meglepő képzettársításokkal magára hagyja a befogadót.
Hamar úrrá lesz rajtunk és aztán végig velünk is marad az érzés, hogy akármi történik ezután, abból már semmi jó nem sülhet ki – hacsak nem az előadás maga, amely, bár iszonyatosan nyomasztó, a művészi sűrítés, a játékosság és a csipetnyi távolságtartó önirónia miatt mégiscsak szórakoztató. Kizlinger Lilla és a TÁP Színház előadása két teljesen különböző közeget mutat meg, sok szempontból mégis hasonló nyomorban vergődő lelkekkel. Azt viszont a nézőkre bízzák, hogy a párhuzamokat, viszonyokat, árnyalatokat a maguk részleteiben és mélységeiben feltárják.
Négy évvel ezelőtt sokan megmosolyogták a hírt, hogy Nick Mason világ körüli turnéra indul egy saját Pink Floyd-programmal. Tették ezt egyebek közt azért, mert a Pink Floyd dobosa már 1987-ben is kisegítő kollégára kényszerült (Gary Wallis játszotta az ún. drum-filleket), mivel az azt megelőző hat évben nem ült a hangszere mögé, és nem igazán bízott önmagában.
A Rolling Stonest a hetvenes évek közepe óta nevezik a „világ legjobb rock and roll zenekarának”, de alig emlékszik valaki arra, hogy azokat az éveket az akkori rajongók inkább gyászkorszaknak nevezték.
A gengszter is csak egy érző ember, vágyik a szépre, a jóra, a romantikára, a művészetre. Főleg a művészetre. Lám, verselésre adja kopasz fejét a kikötő rettegett ura, midőn magányos szíve szerelemre gyúl, s alexandrinusban szerzett költeményeivel hódítaná meg a szupermarket ifjú pénztárosnőjét. S hát mi is a poézis?
Főleg szívre, meg persze szájra megy. A színésznő stand-up komikaként is egyből megszeretteti magát. S azért kicsit májra is megy: Nóra azzal indít, hogy a Kaposvári Egyetem színművészeti szakán töltött diákévei alatt időnként megfordult az egyik hírhedt, bár elmondásában inkább vadnyugati bájjal bíró restiben, ahol már az elején véletlenül összecimbizett egy helyi nagy arccal, akitől az Aranyszív becenevet kapta.
London a világ közepe, ahol az orvostudomány – vagy legalábbis annak egy nagyravágyó képviselője – már szívműtéttel és egyéb, korábban elképzelhetetlen csodákkal kísérletezik; igaz, a beavatkozások célja még inkább a hírnév megszerzése, mint a szegény bevándorló munkások életének megmentése.
Az amnézia hálás téma a filmben, alkalmat ad mindenféle narratív játszadozásra, és kiválóan vegyül minden zsánerrel (Az 50 első randi, Memento, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Bourne-sorozat, Egyre távolabb). Egy jól megírt amnéziás főhős csúszós, ingatag azonosulási pontot nyújt, a cselekmény pedig egyenletesen adagolja a feszültséget és az izgalmat, miközben lassan csepegteti a háttér-információkat a főszereplőről.
Gaál Endre szobrász, aki történetesen üvegből készíti munkáit, bár felhasznál más, sokszor nemes anyagokat (acél, gránit), vagy egészen hétköznapiakat (gumiabroncs, föld) is. Otthonosan mozog a land-art és az installáció területén, és több, egyszerre bensőségesen minimalista és monumentális köztéri szobor is kötődik a nevéhez. Munkáit a duális pozíció jellemzi, két elem kapcsolatának a hangsúlyozása, ezen belül pedig a törékenység és a lebegés, azaz a dinamika és a statika kettőse.
nem tudtuk volna: Bamako a világ közepe, Salento Babilonig terjed, és a Balkán lelke Szigetcsép.
Ragyogó türkizkék szem, babaarc – az ember azt hinné, hogy Klaus Mäkelä-ből ügyes impresszáriók csináltak sztárt a csodagyerek-jelenségre oly fogékony komolyzenei közönség számára. A finn dirigens még csak 26 éves, de már az Oslo Filharmonien vezető karmestere, szeptembertől pedig az Orchestre de Paris zeneigazgatói tisztségét tölti be.
Egy hosszú vonatútnak van eleje meg vége, de a kettő között mégis végtelennek tűnik, akárcsak ez az előadás. Kárpáti Péter drámájában nincs történet, vagy ha van is, az a legkevésbé fontos: az utazás a Transzszibériai expresszen a létezés maga, annak minden abszurditásával és inkoherenciájával együtt. (El is hangzik: „Nem értettél semmit. Ez az élet.”)
