A spanyol származású képzőművész a személyes tapasztalatait előbb rögeszmékké duzzasztja, majd abszurd alkotások formájában tárja a közönség elé. Művei tetszetősek: fekete-fehér képek aranybetűs Queen-idézetekkel, táncoló rohamrendőrök barokk bálteremben, gondosan kivágott bankjegyeken feltűnő ismerős és ismeretlen arcok.
Mi is ez a mű? Potenciális nagyregény. Nagyon hosszú, nagyon 20. századi, nagyon meggondoltan zanzásított szöveg.
A minden korszakában festői Amszterdamban találkozik az utóbbi években a közönséget és a filmkészítőket is felizgató téma, a 80-as évek iránti nosztalgia és a szex (újra)felfedezése.
Ember és természet gyilkos (és persze örök) harca zajlik a szemünk előtt, pont úgy, ahogy nemrég Mads Mikkelsen küzdött az Északi-sarkon (Sarkvidék; 2018), vagy kicsit régebben Robert Redford az óceánon (Minden odavan; 2013).
A napjaink globális popzenéjét átható, egzotikumra kihegyezett multikulturalizmus néha egészen remek dolgokat dob a felszínre.
Amikor 1984 tavaszán a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban bemutatták Gádor Béla Lyuk az életrajzon című szatíráját, senki nem gondolta, hogy a produkció nyomán egy csodálatos barátság veszi kezdetét.
A fiatal londoni jazzisták kiemelkedő szaxofonosa arra kért minket, hogy mozogjunk, ringatózzunk a zenére, hiszen ő is mozgás közben komponál. Ülőkoncert volt, megpróbáltunk a kérésének ülve eleget tenni.
A Q Contemporary művészeti központ pár éve van jelen Magyarországon, és tavaly rendezték az első kiállításukat. Az intézmény nevében lévő Q Queenie Rosita Law-ra utal, aki egy vagyonos hongkongi családból származik, s így „megengedheti” magának, hogy üzleti ügyei intézése közben saját szenvedélyének is hódoljon.
Történeti munkákat képekkel illusztrálni egyáltalán nem újkeletű gyakorlat a könyvkiadásban, ugyanakkor érzékelhetően megnőtt az olyan kötetek iránti olvasói igény, amelyekben a szokásosnál is komolyabb hangsúly kerül a szöveg vizuális „megerősítésére”, elég csak az újabban divatos színes bookazine-okra utalni.
A néhai Szovjetunió fennállásának nélkülözhetetlen biztosítéka volt az a szerteágazó erőszakszervezet, amelyet közvetlenül a „nagy októberi” forradalom után hozott létre a bolsevik (állam)párt. A hivatalosan 1917. december 7-én alakult Cseka (hivatalosan: VCSK, Összoroszországi Különleges Bizottság) később számtalan betűkombináció (NKVD, GPU, NKGB stb.) alatt alkotott maradandót az erőszak tömeges és szervezett alkalmazásának történetében.
Szellemi önéletrajz csak vers vagy (filozófiai) vallomás lehet. Fenyvesit régóta egy ilyen szellemi, spirituális történet érdekli, a sajátja, meg azoké, akiket közel érez magához. A Halott vajdaságiakat olvasva címmel megjelentetett versesköteteiben például olyan halott írókat, művészeket és társakat faggat, akiknek egy részét személyesen sosem ismerte. Ennek a történetnek tehát nem a születés a kezdete és nem a halál a vége.
Gyászverssel kezdődik és gyászverssel ér véget a 2014-ben elhunyt Borbély Szilárd most megjelent posztumusz kötete. Borbély versei, illetve ugyanígy prózája, sőt drámái és esszéisztikája is a halál kérdését tárgyalják az életmű kezdete óta, és nagyon fájdalmas, személyes fénytörésben az ezredforduló utáni szűk másfél évtizedben még inkább. Ezt az alig százötven oldalas kötetet is elviselhetetlenül sok halál terheli le.
Már a film alapját képező, a címszerepet törpére átíró, ám így is (vagy épp ezért) sikeres Broadway-musical is félreérti és -érteti a kedvelt verses színművet. Edmond Rostand darabja ugyanis valóban egy súlyosan sérült ember drámája, de a probléma nem fizikai, Cyrano valójában nem orrának méretétől, hanem a külsőségeket mindenek fölé helyező világ ürességétől szenved.
Steve Carell mellszőrzetének szmájli alakú gyantázása tizenöt év alatt klasszikus komédiává nemesedett – a 2005-ös 40 éves szűznek azonban nem ez az egyetlen hagyatéka: egy csapásra a térképre tette Judd Apatow-t, aki személyes hangulatú romkomjaival és gyereklelkű felnőtt hőseivel az elmúlt évtizedek egyik legmenőbb rendezőjévé vált.
