Az előadás végén arra gondolok, hogy anyák napi vers sosem volt még annyira a helyén, mint ebben a darabban. Az ovisokra erőltetett, elhadart, hamisan hangsúlyozott szavalatokkal ellentétben itt ugyanis mélység van a sorok mögött, egy identitáskeresés története. Egy középiskolás roma fiú eljut odáig, hogy vállalja az édesanyját, azaz a származását.
Rádiós körökben nem is olyan régen még közhely volt, hogy a reggeli (munkába menős) és a délutáni (munkából jövős) idősávokat érdemes megnyomni, mert ha ilyenkor sikerül megszólítani a hallgatókat, az nagyjából az egész napot kipipálja.
Amikor 1949. szeptember 16-án, a Bécsi diákok című zenés játék premierjével megnyílt az államosított Fővárosi Operettszínház, senki nem gondolta, hogy a következőkben a műfaj klasszikusainak áll a zászló. Minden jel arra utalt, hogy a bolsevik propagandasajtóban lesajnált, silánynak, gyakran pornográfnak minősített művek helyébe a szovjet típusú népszórakoztatás etalonja, a szocialista operett („szocoper”) lép, amelynek meghonosítását pár hónappal korábban a Nemzeti Színház alkotógárdája meg is kísérelte.
A szemérmes önéletrajzi próza, a traumaelbeszélés és a generációs regény határvidékéről érkezett Berta Ádám immár ötödik regénye.
Az 1905–2018 közötti időszak 21 magyarországi parlamenti választását dolgozta föl Révész Sándor publicista, történész, a HVG rendszeres szerzője legújabb kötetében. Az anyag eredetileg a Jelen című hetilapban jelent meg, az utolsó fejezet idén márciusban.
Két mondat és két kép: ennyi a kiállítás. Hatalmas ereje van ennek a minimalizmusnak.
Kereki egy létező kistelepülés Somogy megyében, a szerző-rendező – Georgita Máté Dezső – családjának ott van nyaralója. Az előadás alapötletét is önéletrajzi helyzet ihlette: nagyapja halála után az apjával rendezgetik a házat…
A darab Ingmar Bergman 1980-ban bemutatott filmje alapján készült, és főbb szereplői korábban már feltűntek a Jelenetek egy házasságból kockáin is. Ez a történet annak próbál utánamenni, hogyan juthat el egy látszólag mintaéletet élő férfi a gyilkosságig.
Vass Szabolcs számítógépes grafikával kollázsokat kezdett készíteni tipikus vajdasági mondásokból, frázisokból és régimódian giccses angyalkás képecskékből. A korszerű giccs sokkal rafináltabb – ez itt naiv ó giccs, amilyet élőben már ritkán látni. Susan Sontag fogalmával élve: nekünk ez camp, idézőjelek közé tett és immár reflektálhatóvá vált ősgiccs, amelynek tanúságereje van.
Alulfizetett alkalmazottak, elhasznált vizsgálati eszközök, hajszolt, kialvatlan rezidensek és a frissen szült anyukára szakadó plafon.
Michael Bay a filmrendezők Henry Fordja, aki nézőinek minden igényét ki tudja elégíteni, ha azt az egyet kérik tőle, amit előállítani képes. A pénz nem akadály, akár ez is lehetne a filmjeinek alcíme, hiszen castingra, sportautókra, lenyűgöző helyszínekre sosem sajnálja a büdzsét, a legtöbbet persze ezek felrobbantására költ.
Vannak kiállítások, ahol megtekinthető valamely Nagy Ember karosszéke, töltőtolla, kalapja, tajtékpipája… De mi tud elárvult tárgyakból kiderülni az egyetlen fontos dologról: az életműről? Azonkívül, hogy megélhetést biztosít helyi erőknek? Ilyen turisztikai célpont ma Fårö szigete, amely egykor Ingmar Bergman ihletője, lakhelye, menedéke, filmjeinek emblematikus színhelye volt.
A kortárs képzőművészet egyik világsztárja, a sokak által a legjelentősebb 20. századi angol festőként számon tartott David Hockney Magyarországon legutóbb akkor került be a hírekbe, amikor 2018-ban az Egy művész portréja (Medence két alakkal) című 1972-es művét a Christie’s aukciósház New York-i árverésén 90,3 millió dollárért adták el, amivel Hockney elhódította Jeff Koonstól (akit idehaza még mindig leginkább Staller Ilona egykori férjeként és megszobrászolójaként ismer a többség) a legdrágább élő művész státuszát.
A legbiztonságosabb eltűnni a tömegben – állítja A gyanú első évada, de nem valószínű, hogy ezt magukra is így értik az alkotók.
