Kritika

Telefonnal felvett videó terjed Szenegálban: hisztérikus tömegjelenet közepette kiásnak a sírjából egy halottat, kivonszolják a temetőből, ahol nem maradhat, mert úgy tudják, homoszexuális volt.

Mintha szélesvásznú filmet néznénk: a színpadkép két oldalra kinyúlik, és az ég mintha összenyomná a földet. Középen, elég kis területet elfoglalva, forgószínpadra épített, lombházra emlékeztető építmény áll, a széleken sátrak (díszlet: Devich Botond).

Jędrzej apukája bokszbajnok volt a hetvenes években, de megmondták neki az elvtársak, hogy az olimpián majd veszítenie kell a szovjet versenyzővel szemben, mire ő abbahagyta az egészet, fiát kifejezetten eltiltotta a boksztól, szegény bányászként, a munkahelyén kapott légúti betegségben halt meg. Megfulladt. Konkrétan és átvitt értelemben is.

Az időutazás és a vérfertőzés közé nehéz egyenlőségjelet tenni. Ám tudjuk jól, hogy a mozi csodákra képes.

Értelmiségi fiú és pincérlány nem lehetnek egymáséi az osztálykülönbség miatt. A fiú (Victor Belmondo, a nagy Jean-Paul fia, látszik is rajta) egyetemre jár, filmrendezői ambíciói vannak, és társadalmi helyzetének megfelelő, sznob barátai, akik ki nem hagynák az alkalmat a nem csak Truffaut-t, de Marilyn Monroe-t sem ismerő lány cikizésére (akit Marie-Line-nek hívnak, haha).

A kiállítás rendezője, Barki Gergely művészettörténész a 20. század eleji magyar művészet gazdag, szerteágazó helyi, lokális, európai és nemzetközi hatásait kutatja.

Gombfoci, műbőr fotelek, kőbányai világos; szemüvegek óriási kerettel, húsleves és rántott hús; skálás szatyor, műanyag ételhordó, Wunderbaum és pajesz.

Ballát olvasni olyan, mintha az ember fölülne a hullámvasútra, és életkori sajátosságainak megfelelően viselkedne. Sose tudod, mi jön, sikoltozol és üvöltesz, hol félelmedben, hol örömödben. Lásd még a paraszt bácsit a viccben, akit elvittek műrepülni. Aki sok mindenre számított, még arra is, hogy becsinál, de arra azért nem, hogy az egész a nyakában végzi.

„Hé, van egy vicced?” – cukkolják naponta tucatszor az őrök Arthur Flecket, aki azután került elmegyógyintézetbe, hogy Jokerként öt emberrel is végzett. Arról, hogyan ég Nesszosz-ingként az emberre az antihős figurája, a rendező, Todd Phillips is tudna mesélni – gyakorlatilag erről szól a Kétszemélyes téboly.

Alá vagy fölé becsüljük-e a művészet erejét? Képes-e megváltoztatni minket? Woody Allen legújabb színdarabja meglehetősen szélsőséges körülmények között keresi a valódi értékeket, Raffaello Szűz Máriát ábrázoló festményét vetve az 1930-as évek Brooklynjának tenyeres-talpas gengszterei elé.

A szerző az Egyesült Államokban született dél-olaszországi kivándorlók unokájaként, siket szülőktől. S bár úgy tűnt, hogy a második emigrációs generáció is talajt fog Brooklyn környékén, a Durastanti szülők válása után a 6 éves Claudiát visszaviszik az óhazába, Basilicatába, ahol olaszul kezdi meg a tanulmányait.

A kiállítás Lugosi Lugo László személyes Budapest-fotográfiái köré épül, és egyik nagy érdeme az, hogy azt is megérinti, aki keveset tud a szamizdatról, vagy akinek a rendszerváltás előtti avantgárd végtelen távolságból ködlik csupán.

Ráfoghatjuk akármire, hogy lelki táplálék, fajunk szellemi öröksége, a művészet (egyik) elsődleges célja akkor is a nőszerzés. Eszmei fajfenntartás, ha úgy tetszik.

Azt túlzás lenne állítani, hogy David Gil­mour végigdolgozta volna az elmúlt 35 évet. A Pink Floyd énekes-gitárosa a kilencvenes évek elején ismerkedett meg Polly Samsonnal, akivel családot alapított, és aki lényegében a fő alkotótársa lett. Gilmour rengeteg időt töltött, illetve tölt még mindig a szeretteivel, és elsősorban emiatt ad ki csupán évtizedenként egy lemezt.