Egy Pozsonyban élő negyvenes nő (feleség és anya) elhatározza, hogy megtanul šumiaci főkötőt varrni és hímezni. E célból két éven át látogatja a nyolcvanéves Il’kát, a mesterség egyik utolsó képviselőjét, alkalmanként öt órát utazva Pozsonyból a Felső-Garam mente, Liptó, Gömör és a Szepesség határán fekvő faluba (magyar nevén Királyhegyaljára).
Ha végignézünk a Rock and Roll Hall of Fame zenészeinek listáján, egészen biztos, hogy Andy Fletcher az, aki a legkevesebbet tette azért, hogy bekerüljön az elit klubba.
Napszemüvegben, kurtán integetve jönnek színpadra, és a következő másfél órában egy bágyadt szavuk nincsen. Ez a Comet Is Coming első budapesti koncertje – egy európai turné keretében –, pedig már hét éve ismerik őket a szemfüles jazzisták, és főleg azok, akik szívesen utaznak minden műfajban.
„Cigánynak születtem, de nem vagyok cigány” – tudatosítja velünk a történet egyik főhőse a zuhanyrózsa alól kibújva. Ő ugyanis nem lop, nem árul drogot, tisztálkodik, és a testvérével sem lépett szexuális kapcsolatba – épp ezért egy szőke, kék szemű fiú játssza majd el a szerepét, aki gyorsan be is lép a helyére. A Háromezer számozott darab tele van ilyen, a kamera mögül kikacsintó momentumokkal. De csak azért, hogy pár pillanat múlva rájöjjünk: az alkotók valójában nem ránk kacsintanak, hanem a tükörbe vagy egymásra, ami pedig minket illet, ami kacsintásnak tűnik, az sokkal inkább gúnyos nevetés vagy épp vicsorgás.
A humor nagyrészt azt képezi le, ahonnan vétetett, azaz egy adott társadalom, kor mentális állapotát, szellemi minőségét. Persze mindig akadnak, akik az árral szemben úsznak, vagy legalább külön medencében, és ez a mi szerencsénk, ám még az ő teljesítményük is szükségszerűen arra a valóságra épít, amely körbevesz minket. Bár röhögünk rajta, mégis fojtogató. Mondjuk, ezt a fajta humort hiába keresnénk a hivatalos csatornákon. De mit kínál helyette az államrádió?
A koronavírus-járvány témáját „elhasználta” a közélet, átitatódott hétköznapjaink ideológiai és morális szólamaival, ráadásul a Dekameron maga is szinte minden alkotónak az eszébe jutott, így igen nehéz fába vágja a fejszéjét, aki mégis a járványról szeretne egy műalkotásban beszélni.
A kortárs cseh fotográfia veteránját, Jan Saudeket erotikától csöpögő világa, végleteket ütköztető frivol humora tette messze földön is híressé. E kiállítás is bizonyítja, hogy az idén 88 éves alkotó sosem változtatott a jól bevált receptjén: meztelen vagy alulöltözött nők teátrális pózokban, ártatlan gyermekarcok, érzelmes tekintetek néznek ránk a felvételeiről.
Midőn Vernon Subutex, a nagy nőcsábász (ötvenes fehér férfi) beleszeret a transzvesztita Marciába, arra jut, hogy nem a pina teszi a nőt. Már csak azért sem, mert a brazil lánynak – mint azt Subutex krumplihámozás közben vendéglátójának elújságolja – nagyobb a farka, mint az övé. Marcia meglehet, hogy nem tökéletes nő, sőt bizonyos kritériumok szerint talán egyáltalán nem is nő, de mégis az. Nem is akármilyen.
Óbuda legújabb művészeti ékessége 2019-ben, a roncstelepként vegetáló Goldberger textilgyár egyik felújított részéből nőtt ki; a volt mosócsarnok és a hozzá kapcsolódó, négyszintes épület több mint ezer négyzetméternyi összterületén nyílt meg tavaly a „szemerei remete”, a „magyar ugar lírai krónikása”, a „mezőgazdasági művészet” megteremtője, azaz Bukta Imre kiállítása. A magát független kortárs magánmúzeumként definiáló intézményben egyeseknek kalandtúrává, másoknak a meredek és keskeny lépcsők miatt megközelíthetetlenné válik a kiállítás egészének megtekintése. Az intézmény minden pozitív kezdeményezése mellett is piaci vállalkozás: erre utal a belépőjegyek (nem csak a magyar viszonyokhoz képest) magas ára és a shop elképesztő kínálata, amely a Bukta-bögréken, -kitűzőkön, -hűtőmágneseken keresztül egészen a Bukta-művekkel díszített pólókig terjed.
Az influenszerekről szóló előadás nem bontja ízeire, nem szálazza szét a közösségi média világát, inkább ránk zúdítja azt a maga (hitelesen) inkoherens valójában, kicsit úgy, mint amikor az ember a vécén ülve vagy elalvás előtt pörgeti a telefonját egy kissé már módosult tudatállapotban, ami azonban megnehezíti, sőt talán el is lehetetleníti az árnyalt, problémákat is feltáró reflexiót. Megteremtődik viszont ennek a világnak egy lehetséges színpadi változata, fel-felvillannak a közösségi médiában rejlő színházi helyzetek, az influenszerekben megbúvó színészek.
A gender studies iránt érdeklődő hazai olvasók már több mint tíz éve követhetik a tudományterület témáit és eredményeit a TNTeF – Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratból. Sorra születnek monográfiák is, de átfogóbb tanulmánykötet (magyar nyelven), főleg az utóbbi időszakban, viszonylag kevés jelent meg. Ezért is örvendetes, hogy új tétellel gazdagodott a magyar gendertanulmányok szakirodalma.
„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.
