A Papírpalota olyan, mint mifelénk egy örökölt mártélyi nyaraló. El lehetett tölteni benne a nyár néhány hetét, aztán lezárták tavaszig. Mihelyt elkészült, már pusztulni kezdett: a papírból préselt elemekbe egerek fészkeltek, de ez az enyészet kiszámítható, szerethető.
A bamakói (Mali) Ballaké Sissoko, aki korán játszik, együtt lép fel Vincent Segal francia csellóművésszel, és nagyon finom kamarazenét produkálnak. Nagy József koreográfus legutóbbi előadásában, az Ommában nyolc afrikai táncos lép színpadra; Bartuc Gabriella azt írta erről, hogy visszamegyünk velük a kezdetekhez, „a tánc, a ritmus, az élet forrásához”, a legalapvetőbb dolgokhoz, amelyeken keresztül a legbonyolultabbak is megérthetők.
A széken Vszevolod Emiljevics Mejerhold (Mucsi Zoltán) ül, mintha félholtra lenne verve. Félhomály, a háttérben rovátkákkal teli fekete ajtók, egy börtönhelyszín érzete. A díszlettervező (Cziegler Balázs) minimalista jelzései is elégnek bizonyulnak a borzongáshoz.
A Q Contemporary az elmúlt év frissen nyílt kortárs képzőművészeti helyszínei közül kétségkívül a legimpozánsabb. Eddigi kiállításaik alapján elmondható, hogy a hely semmiképp nem kizárólag a magasabb társadalmi osztályokat kiszolgáló Andrássy úti reprezentációs színtér szeretne lenni, sőt.
Egy fiatal színész, aki jól gitározik, egy másik, aki tehetséges pantomimes, meg egy szép hangú, csinos lány összekeverve rengeteg effekttel, csillogó jelmezzel, zenei betéttel és harsánysággal: ez a Szerelmek városa. Ami viszont a musicalből hiányzik, az épp a címben ígért város, Párizs. De az fájón.
bosnyák, globális taranta, metál polka és hétköznapi roma: az új év első durranásai.
„A kiskori élményeknek meghatározó szerepe van személyiségünk fejlődésében, a magán- és szakmai életünk alakulásában. Az UNICEF Magyarország sikeres és elismert művészek, tudósok, közéleti személyiségek emlékeinek bemutatásával, izgalmas és mély beszélgetésekkel helyezi fókuszba ennek a megismételhetetlen és felbecsülhetetlenül fontos időszaknak a tétjét.”
Még mielőtt bárki megijedne, a Tinder sértetlenül került ki a drámai történetből, még akkor is, ha be kell látnunk, hogy a hétpróbás csaló, Shimon Hayut tevékenykedése nem vet túl jó fényt a platformra.
A fizika és a film közös törvényei szerint utólag minden feketébe mártott film megszépül, a másodvonal noirjait is falja a ráérős utókor, Edmund Goulding 1947-es Nightmare Alley-jének is kellett egy fél évszázad, hogy a korabeli kritikusok ejnye-bejnyéire rácáfolva felküzdje magát az „elfeledett gyöngyszemek” mindent megszépítő polcára.
A felnőtté váláshoz lelket próbáló, rázós út vezet – ugyanez igaz az életközepi karrierváltásra is. Az Iskola a pult mentén látszólag az előbbiről szól, ám minden jel arra mutat, hogy a Long Islanden cseperedő, írói álmokat dédelgető kisfiú története csak az apropót szolgáltatja utóbbihoz.
Eldőlni látszott a spanyol polgárháború kimenetele 1938-ra, miután Hitler bombázókat vetett be, míg Sztálin az NKDV-t, a „belső ellenségre” vadászva. Mindezt a nyugati hatalmak ölbe tett kézzel nézték, pedig az akkori, immár jó minőségű fényképes haditudósítások a demokrácia sárba tiprását és a lakossággal szembeni terrort is bemutatták.
Hogy időszerű-e 2021-ben Magyarországon (egyébként a szerző születésének 100. évfordulóján) kiadni egy 1963-as amerikai feminista alapművet, arra spontán és egyértelmű választ ad egy minapi online hirdetés, amelyben egy vidéki város kulturális központja fiatal feleségek és házasodni készülő hölgyek számára hirdet „derékasszony-képzést”.
Portugáliában járunk, 1968-ban, mely esztendő arrafelé kevésbé a hippimozgalomról vagy a diáklázadásokról maradt emlékezetes, inkább az elkeseredett gyarmati háború nyomorúságáról, illetve abban az évben ért véget a meglehetősen hosszú Salazar-korszak. De amikor történetünk indul, „az öreg” még él, a rendszer szemfüles pártkatonái ugyanakkor már nagyon helyezkednek a főnök betegágya körül.
Torsten Körner nem most kezdte a közelmúlt német történelmének feldolgozását. Az íróként és újságíróként is aktív filmes 2016-ban mutatkozott be Angela Merkelről szóló portréfilmjével (Angela Merkel – Die Unerwartete), majd 2017-ben filmet készített Németország és a világ közvéleményét akkor legjobban foglalkoztató menekültkrízis témájáról, amelynek kezelése kis híján Merkelt is bukásba sodorta (3 Tage im September).
