Könyv

Utazók, nomádok

Olga Tokarczuk: Nyughatatlanok

  • Balogh Magdolna
  • 2021. szeptember 29.

Kritika

Különös, nehezen megfogható könyvnek tűnik Olga Tokarczuk magyarul most Hermann Péter nagyszerű fordításában megjelent kötete.

Erősen filozofikus, releváns kérdésekkel foglalkozó mű a Nyughatatlanok, olykor olyan lényeges felvetésekkel, amelyek csak rövid, publicisztikus gondolatfutamokban bukkannak fel. A szöveg gazdagon kibomló gondolatisága mögött egy kivételesen mozgékony, állandó figyelemre és a benyomások folyamatos feldolgozására kész elmével megvert/megáldott, minden iránt szüntelenül érdeklődő, érzékeny intellektussal bíró én áll.

A könyv mintegy száz, címmel ellátott fejezetében önéletrajzi reflexiók közé ékelve három hosszabb és néhány rövidebb elbeszélés, különböző filozófiai töredékek sorakoznak: a hibrid műfajú kötet szövegeit az utazás fenomenológiáját, lélektanát, egzisztenciális vonatkozásait felvillantó részletek kapcsolják össze, térben a globális és a lokális pólusai között mozogva, időben pedig a jelenben történtektől különböző történelmi korszakok (elsősorban a 17–18. század) alakjaihoz és eseményeihez fordulva. Az olykor kerek elbeszéléseket közlő, máskor rövidebb-hosszabb feljegyzéseket, gondolattöredékeket tartalmazó fejezetek a személyes és az egyetemes összefüggéseiben mutatják meg az utazás különböző kontextusait. A feltehetőleg ön­életrajzinak tekinthető énnek a szellemi önarcképe ez a kötet. E kép kontúrjait, árnyalatait és színeit térben és időben egyaránt nagy távokat átfogó, valóságos és metaforikus utazások során szerzett benyomások, az azokból leszűrt tapasztalatok anyaga adta. Emiatt is telitalálat az eredetitől jó érzékkel elrugaszkodó magyar cím: hiszen aligha kétséges, hogy az elbeszélő maga is a nyughatatlanok törzsének egyik prominens képviselője.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.