Kritika

A kortárs képzőművészet egyik világsztárja, a sokak által a legjelentősebb 20. századi angol festőként számon tartott David Hockney Magyarországon legutóbb akkor került be a hírekbe, amikor 2018-ban az Egy művész portréja (Medence két alakkal) című 1972-es művét a Christie’s aukciósház New York-i árverésén 90,3 millió dollárért adták el, amivel Hockney elhódította Jeff Koonstól (akit idehaza még mindig leginkább Staller Ilona egykori férjeként és megszobrászolójaként ismer a többség) a legdrágább élő művész státuszát.

A legbiztonságosabb eltűnni a tömegben – állítja A gyanú első évada, de nem valószínű, hogy ezt magukra is így értik az alkotók.

Raphaëlle (Valeria Bruni Tedeschi) nem akarja tudomásul venni, hogy házastársa, Julie (Marina Foïs) elhagyni készül őt. Minden módon akaszkodna narcisztikus rigolyáit tovább tűrni nem hajlandó párjára; egy őt érő banális, de egziszteciális következményekkel járó baleset (könyökét töri a grafikusnő) felettébb alkalmasnak látszik, hogy a természetes módon felébredő sajnálatot és együttérzést kihasználva visszahódítsa (de legalább még egy kicsit magához láncolja) szerelmét.

a sötétben: szabad egy táncra?

Egyelőre csak a kiskorúaknak szánt kiadványokra vonatkozik a „gyermekvédelminek” titulált törvényhez kapcsolódó rendelet, mely szerint „születési nemnek megfelelő önazonosságtól va­ló eltérést, a nem megváltoztatását, a szexualitást öncélúan ábrázoló, valamint a homoszexualitást megjelenítő, illetve népszerűsítő” termék csak zárt csomagolásban forgalmazható, illetőleg iskolák és templomok 200 méteres körzetében még úgy sem.

A kényszer szülte ugyan, de vitathatatlan, hogy a százszázalékosan járványbiztos projekt egészen különleges – és remélhetőleg a főváros kulturális életében maradandó nyomot hagyó – élmény, meditatív én-idő.

Parr akkor kezdett igazán ismertté válni Magyarországon, amikor ide is betörtek a digitális fényképezőgépek.

E melankolikus, komótos film egyszerűnek látszik. A gyászba dermedt Kafuku, aki két éve vesztette el feleségét, Hirosimába utazik, hogy nemzetközi szereplőgárdával megrendezze a Ványa bácsit.

A művészettörténészeknek, kurátoroknak, gyűjtőknek és műkritikusoknak roppant kényelmes, ha egy művész stiláris vagy gondolati „fejlődése” zökkenőmentesen leírható, azaz ha az alkotó egyéni kézjegyű munkái (a kisebb kilengésektől eltekintve) beszuszakolhatók egy-egy „kategóriába”.

Nagyon szimpatikus, hogy a Radnóti Színház külső játszóhelyei rendre teret adnak a független színházi alkotóknak, mutatva, hogy a Kováts Adél vezette intézmény a tettek szintjén is szolidáris e lassan teljesen kifosztott szcénával.

Chick Coreának (1941–2021) a Müpa felkérésére komponált Concertóját posztumusz mutatta be három pártfogoltja, pár nappal korábban pedig egy másik amerikai zongorista példakép, Kenny Barron adott bemutatót olasz famulusával két zongorán a Zeneakadémián.

Barta Sándor expresszionista író, költő és szerkesztő a Kassák Lajos szerkesztette, 1916 és 1925 között megjelent folyóirat, a Ma körének egyik tagja – életművét számon tartja az irodalomtörténet.

„Ha költő lennék, beleköpnék a levesedbe” – mondja a lírai én a kötet legelső versének (Viszony) vége felé, aztán gyorsan hozzáteszi: „Nem vagyok költő. / Futár vagyok. / Nyugi.”

A koronavírus jelenléte nyilván ébren tartja az érdeklődést a zoonózis iránt is. Ez tudniillik az a rendre ismétlődő, evolúciós jelentőségű folyamat, amelynek során a gazdaváltásra amúgy is hajlamos kórokozók állati lakhelyük helyett másikat találnak maguknak, az emberekben.