A nyugati sajtót és a világ vezető politikusait is meglepte a szíriai rendszer gyors és látványos bukása. Valóban úgy tűnhetett, hogy a tizenhárom éve tartó polgárháború ellenére a damaszkuszi kormányzat stabilan őrzi a hatalmát; ha az állam alig működött is, a kormány az ország kétharmada feletti ellenőrzést stabilan magáénak mondhatta. Közel-keleti elemzők azonban már az év elejétől figyelmeztettek arra, hogy az Aszad-rezsim társadalmi támogatottsága az utóbbi években radikálisan csökkent, a gazdaság zuhan, a katonai potenciál kimerült, és a legfőbb külső szövetségesek támogatása is vészesen megcsappant. Oroszország erőforrásait az Ukrajna elleni agresszió vonja el, Iránt a gázai–libanoni háborúban a Hezbollah révén elszenvedett veszteségei késztették itt is visszavonulásra. A jól tájékozott helyiek az utóbbi hónapokban már nem tartották kizártnak a rezsim gyors összeomlását – mely rezsim bő fél évszázadon át meghatározta Szíria politikai arculatát.
Gyarmattól a diktatúráig
Az oszmán birodalom romjain kialakított brit és francia mandátumterületek közül a francia uralom alá került Szíriát volt a legnehezebb összerakni. (Az I. világháború után a nagyhatalmak a Népszövetség égisze alatt felosztották egymás között a vesztes Törökország birtokait és Németország gyarmatait. Ezek voltak a mandátumterületek, amelyeket az új birtokosok nem annektálhattak, és a Népszövetség némiképp korlátozta az uralmukat – a szerk.) Területe – Nagy-Libanon leválasztása után is – kezdetben négy önálló politikai entitásból állt: a szunnita és keresztény Damaszkusz, a zömében szunnita Aleppói Állam mellett a déli Haurán vidéken drúz, a tengerparton pedig alavita formáció jött létre. (A különleges jogállású Alexandrettai szandzsákot – az ókori Antiochia, illetve a török Hatay környékét a franciák 1938-ban átengedték Ankarának.)
A mandátum birtokosai a vallási-etnikai törésvonalak által sűrűn szabdalt területet csak a 30-as évekre, az arabok, a drúzok és a kurdok felkelései után tudták konszolidálni. A stabilizációhoz elsősorban a korábban marginális társadalmi helyzetű alavitákat preferálták. A helyi erőszakszervezetekben, mindenekelőtt a hadseregben és az adminisztráció irányításában a függetlenség 1946-os elnyerése idejére már a szunnita többséghez képest jelentős kisebbségben lévő síita alavita – s részben az ugyancsak kisebbségi drúz – közösség tagjai domináltak. (Szíria etnikai és felekezeti viszonyairól lásd keretes anyagunkat – a szerk.)
Az önálló állami lét első két, turbulens évtizede után, amikor átlagban kilenchavonta katonai puccsok követték egymást, 1970-ben a baloldali arab nacionalizmus csúcspártja került hatalomra. A Baath Pártban ekkorra már ugyancsak az alaviták domináltak; uralmuk 1971-ben teljesedett ki, amikor Háfez el-Aszad tábornok, korábbi honvédelmi miniszter lett az államfő. Ez az uralom viszont korántsem volt kizárólagos. A hatalmat megszerző alavita főtiszti kar hamarosan kiegyezést kezdeményezett a jelentős regionális (libanoni, egyiptomi), európai és tengerentúli (mindenekelőtt latin-amerikai) gazdasági kapcsolatrendszerrel bíró, városi, keresztény felső- és középosztállyal. A 70-es, 80-as évek fordulóján a rezsim keményen fellépett a szunnita iszlamisták ellen, s ez, illetve a szekuláris irányvonal a szunnita felső középosztályt is megnyerte. Az elnök családjának mozgásterét ekkor még az alavita közösségen belüli törzsi erőviszonyok is korlátozták. A legfelső alavita törzsi tanács magját a Kalbí- és a Haddád-klánok adták; az előbbiben az Aszad család volt a legbefolyásosabb, míg az utóbbit a titkosszolgálatokat uraló Háfez Makhlúf irányította. A tanácsban csak a 80-as évek elejére szilárdította meg hatalmát Háfez el-Aszad; a szövetség az Aszad és a Makhlouf család közt egészen 2015-ig kitartott. A bel- és külpolitika fő vonalait, valamint a gazdaságpolitika – számukra természetesen előnyös – koncepcióit is ők alakították.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
