Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. szeptember 28-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
A Dnyipro fekete-tengeri torkolatánál fekvő kikötővárost a háború előtt 300 ezren lakták. Az orosz hadsereg a háború kitörése után szinte azonnal elfoglalta: 2022. március 2-án vonult be, majd nyolc hónapig tartó megszállás után, november 9-én húzódott vissza a folyó bal partjára, halottakat, könnyeket, pusztulást és romokat hagyva maga után. A háború kitörésekor Olena férje elmúlt hetvenéves. Egész életében kitartóan hitt abban, hogy Oroszország jó, az igaz barát, ezért abban is próbált rendületlenül hinni, hogy azok a szörnyűségek, amik a hírekben szerepeltek, biztosan nem úgy történtek – mert az nem lehet, hogy úgy történtek.
A megszállás alatt
A házuk kőhajításnyira van a Dnyiprótól. A homlokzatot az ajtó és az ablakok felett faragott fejek díszítik. Legalább százéves ház. Ezen a városrészen sok ilyen van, téglaszínűek, világoskékek, fehérek, legfeljebb kétszintesek. A környék kihalt. Nagyon közel van a folyó, nem tanácsos csak úgy mászkálni, az autóval is szorosan a fal mellé célszerű parkolni, nehogy odaátról szemet szúrjon a mozgolódás. Vannak kilőtt épületek, látszanak a lövedékek nyomai a falakon, ökölnyi bemélyedések. Könnyű felismerni azokat a házakat, ahonnan elmentek a lakók. Nem csak azért, mert be van húzva a függöny vagy le van eresztve a redőny. Ahol a lépcsőről nem seperték el a lehullott faleveleket, ott biztosan nem lakik senki. Ahol laknak, ott rend van, nincs avar, nincs szemét.
Ezen a környéken utcák során át nem maradt senki, aki összeseperje a leveleket.
Olena férje is azt akarta elmagyarázni az orosz katonáknak, akik megpróbáltak bejutni a házba, hogy a szomszéd nincs otthon, Németországba mentek rég. Kérdezte, mit akarnak, mire a katonák nekiszegezték AK–47-es karabélyukat és visszataszították a férfit a lakásba, aki az ijedtség és a hetek óta tartó folyamatos feszültség hatására agyvérzést kapott. Képtelen volt feldolgozni a sokkot, a csalódást, hogy mindaz, amiben őszintén hitt, egy pillanat alatt szertefoszlott; hogy akiket a barátainak hitt, azok gépkarabéllyal a kezükben fenyegették a saját házában. Hogy a valóság sokkal szörnyűbb, mint amit ép ésszel fel lehet fogni. Egy hónappal később a szervezete feladta, Olena egyedül maradt az öreg házban.
Látogatói persze voltak. Barátok, meg mások is. A nappali közepén álló gyönyörű, festett csempékkel kirakott cserépkályhát mindenki megcsodálta mint a helyiség ékét. Egy alkalommal néhány megszálló katona zörgetett be. Ez nem volt példa nélküli, a katonák rendszeresen vegzálták a lakosságot, és ha erőszakot nem is alkalmaztak feltétlenül, a puszta jelenlétük is elég fenyegetést jelentett. Olena ukrán nyelvszakos tanárként szép házikönyvtárat alakított ki, régi, évszázados kiadványok is a polcra kerültek az irodalmi művek mellett. Annak érdekében, hogy az oroszok esetleges látogatásai lehetőség szerint ne tartsanak túlságosan hosszú ideig, és ne vegyen rossz irányt a beszélgetés, Olena az ukrán szerzők műveit a könyvszekrény végébe tolta, eléjük pedig orosz műveket pakolt. Amikor a katonák kopogtattak nála, kedvesen beinvitálta őket, főzött nekik teát és jó házigazdaként elbeszélgetett velük. Közben reménykedett, hogy a vendégek nem állnak neki olvasgatni és nem fedezik fel a könyvgyűjtemény értékesebb darabjait.
Nem csak Olenához kopogtattak be az orosz katonák az alatt az időszak alatt, amíg megszállva tartotta a hadsereg a várost. Ihor egy tetoválószalonban dolgozik a belváros kellemes, fákkal teli részén. Amikor azt kérem tőle, hogy a karomra szánt mintán ne angol, hanem ukrán betűkkel szerepeljen a város neve, elvigyorodik, lejjebb húzza a pólóját, és előbukkan a nyakára írt XEPCOH felirat.
A megszállás ideje alatt egy hetet dolgozott. Gyorsan megjelentek a tetoválószalonban az orosz katonák, elkezdtek arcoskodni. Volt itt egy tetoválómester, aki dolgozott az oroszoknak, aztán Herszon felszabadítása után Ihor szerint elment a hadsereggel együtt.
Ez nem volt egyedi eset, sok oroszbarát tartott a kiebrudalt sereggel, nekik sem lett volna kellemes a maradás.
A herszoniak nem nagyon szívelik a kollaboránsokat – az orkoknál is rosszabb a kollaboráns,
írta az egyik névtelen felhasználó a megyei híreket taglaló Telegram csatornán. A civilekkel együtt a távozás mellett döntöttek olyanok is, akik hajlandók voltak a közigazgatásban az oroszoknak dolgozni, például a város polgármesterének helyébe rakott regionális vezető, Volodimir Szoldo – a polgármester, Ihor Kolihajev a megszállás első hónapjaiban ellenállt az orosz nyomásnak, mire letartóztatták és egy oroszországi börtönbe szállították; az elmúlt hetekben került fel a hivatalos oroszországi rabok listájára, ami azt jelenti, hogy még él, de azt nem tudni, hol.
Ahhoz, hogy valaki összetűzésbe kerüljön az oroszokkal, nem kellett harcias ellenállóként viselkednie. Elég volt egy nem megfelelő tetoválás, vagy az orosz zászló kitűzésének megtagadása. A lelkesítő üzenetekről, az ellenállást, összefogást és kitartást hirdető videók készítéséről, megosztásáról nem is szólva. A megszállás ideje alatt nem volt ajánlatos csak úgy mászkálni az utcán, mert az orosz katonák viszonylag gyorsan megtalálták az embert, a folyamatos zaklatást, kérdezősködést, passzív és nem is annyira passzív agressziót pedig senki sem kívánta magának. Otthon kevésbé voltak kitéve a civilek a vegzatúrának, így bezárkóztak és vártak. Rengetegen elmenekültek a városból, a 300 ezer lakosból csak 40–50 ezer maradt. Hogy ők miért? Mert itt születtek, világéletükben itt éltek, hová mentek volna?
Sérülések
Herszon felszabadítása után érezhetően könnyebb lett a levegő, de a folyamatos veszély nem múlt el. A Dnyipro bal partja az oroszok uralma alatt áll, néhol csak egy-két kilométer választja el a lakosságot az ellenségtől. A folyóparti séták, a pecázás még jó ideig elképzelhetetlen időtöltések. Most is kevesen vannak az utcán, nincs andalgás, mindenki megy a dolgára, délután három-négy körül gyakorlatilag kiürül a város – este nyolckor pedig kijárási tilalom lép életbe. Nem lőnek folyamatosan, néha napokig nyugalom van, aztán egy reggel találat ér egy trolibuszt vagy egy házat. Vagy a lövedék a járdáról csapódik vissza. Az úton kis kráterek jelzik a becsapódásokat, mintha víz cseppent volna egy tál lisztbe, úgy néznek ki. Kiszámíthatatlan minden. Ennek ellenére folyamatosan térnek vissza a városba az emberek. Lehet, hogy menekülni kellett a háború elől, de
nem lehet állandóan menekülni, nem tud mindenki új életet kezdeni. Jobb hazatérni, bármilyen legyen is az az otthon.
Amikor Natalja az oroszok kivonulása után bement a város 6. számú gimnáziumának a könyvtárába, iszonyú dühös lett. Ukrán helyett orosz tankönyvek voltak a polcokon, a gyerekek rajzait, munkáit eltüntették. „Nem tudom, mit csináltak velük, mire kellettek” – értetlenkedik. Egy fali vitrinben korábban különleges könyvek voltak, felette felirattal: Herszon régió irodalmi kincsei. A könyvek helyére orosz propagandakiadványok kerültek: Moszkva, a győztes város, Mindent a győzelemért és hasonlók. „Szerintem nem is értették, mi van odaírva” – mondja Natalja, aki kidobott mindent, amit a megszállók hoztak, és elkezdte összegyűjteni a hajdani könyvtár darabjait. Úgy-ahogy sikerült, de nem lehet teljesen visszahozni a pusztítás előtti állapotokat.
Az iskola teteje romokban, a rakétatámadás nyomait most kezdték eltüntetni. A tető cseréje, javítása folyamatban van, ám még mindig lelátni a padlásról a nyelv és irodalom terembe. A terem falán sértetlenül sorakoznak a tablók és képes segédletek, de a földön ott a beszakadt födém. A fizikai helyreállítás a dolog könnyebbik része; a könyveket lehet pótolni, az iskola tetejét újjá lehet építeni, azonban a tönkrement, sérült emberi kapcsolatokat nem lehet már helyreállítani. Natalja a rokonai egy részével már nem beszél. Ők az Orosz Föderáció területén élnek, és nem nagyon hiszik el a beszámolókat arról, hogy miket művelt az orosz hadsereg Ukrajnában, ezen belül is Herszonban. Ilyenek a reakcióik: az biztos nem úgy volt, túlzás, mi nem úgy látjuk, nekünk nem ezt mondják. „Hát hogy lehet ezek után bárkivel is beszélni?” – kérdezi Natalja. Sehogy. Egyszerűbb nem hívni őket. Ez nem egyedi eset, sok család esett szét az elmúlt másfél évben, mert nem ugyanazt a valóságot élik meg, és a két valóság nem átjárható.
„Nem lehet mindig a rosszra gondolni – mondja Olena –, nem lehet mindig csak szomorkodni, dühöngeni.”
A megszállás ideje alatt és azt követően is megpróbált pozitív, szívderítő dolgokat létrehozni. Tradicionális mintákkal díszített pólókat, pulóvereket hímzett és festett, táskákat készített, ezeket később, a város felszabadítása után el is tudta adni. Amire igazán büszke, azok a videók.
A megszállás alatt kezdett rövid tartalmakat gyártani, ezeket zárt csoportokban osztotta meg. Akkoriban nem volt ajánlatos nyilvánosan megosztani a közösségi médiás tartalmakat, mert azokat az oroszok ugyanúgy megnézték – nyilván egészen más célzattal, mint a lakosság. Később ezzel már nem volt különösebb gond. Egy alkalommal Olena látta, amint két fiatal lány az utcán egy videót néz és nevet. Ahogy fülelni kezdte a kiszűrődő hangokat, felismerte a saját videóját. Akkor azt érezte, tényleg van értelme; ha sikerül megnevettetnie valakit, már megérte.
Tovább
Persze vannak helyzetek, amikor nem lehet nevetni. A Kahovka-gátat június 6-án robbantotta fel az orosz hadsereg. Bár a gát Herszontól majd’ száz kilométerrel feljebb volt a Dnyiprón, az ár iszonyatos erővel zúdult le, és elmosta a város egy részét. Egyes területeken csak a házak teteje látszott ki, jó ideig csak csónakkal lehetett közlekedni az utcákban.
A víz levonult, de szörnyű pusztítást hagyott maga után. Az utcákat járva ez alig látszik: a hordalék el lett takarítva, a falakon nincs koszcsík vagy hasonló árulkodó jel arról, hogy meddig ért a víz. De egy-egy házba belépve sokkoló a látvány. Olena lényegében csak az útlevelét és alapvető papírjait tudta megmenteni. Jelenleg a belvárosban lakik, egy külföldre távozott ismerős lakásában, és várja, hátha újra lakható lesz a háza. Az egyik hatóság azt mondta, az épület menthetetlen, bontani kell, a másik meg azt, hogy a falak stabilak, felújítható. Így most elkezdtek dolgozni a házon.
A hajdan gyönyörű nappali rettenetes állapotban van. Az ablakban nincs üveg, a falak szürkék, egy helyen kilátszik a vakolat mögül a nád, ami boldogabb időkben arra szolgált, hogy megtapadjon a vakolat. Odáig állt a víz, mutatja Olena. Az ajtó felett még jó harminc centivel látszik a sáv, ahol a nád és mögötte a fal kicsivel sötétebb. A cserépkályhának, amelynek csodájára jártak az ismerősök, vége, egy használhatatlan csonk maradt csak a helyén. A könyvtár, amelyet Olena az oroszok elől rejtegetett, odalett. Néhány kötet van csak az ablakban felpakolva, százéves könyvek. Hátha akad valaki, aki restaurálni tudja. Valójában nemigen hisz ebben Olena sem. A könyveket nem lehet kinyitni, az összeragadt lapok csak széttöredeznének, elszakadnának. Mégis annyira nehéz a szemétre vetni őket. Hadd maradjanak az ablakban.
Olena a közeli templomban is dolgozik, és a miséken is énekel. A templom találatot kapott az egyik támadásban, de a kár nem túl jelentős, a hagymakupola sértetlenül ragyog a napsütésben, az épület használható. Megkérdem Olenát, énekelne-e nekem valamit. Bólint. Állunk a szétroncsolódott házban, talpunk alatt töredezett szalma, körben az elszürkült vakolatú falak, a felismerhetetlenségig torzult kályha, a tönkrement könyvek. Olena énekel, mintha nem is látná mindezt a pusztítást. Hangja beragyogja a nyomorúságos szobát, túlragyogja a borzalmakat, a romokat, az elmúlt másfél évet, a kínokat és kegyetlenségeket.
Nézzék meg képgalériánkat Herszonból itt:
