A háború ellenzőinek legkedvesebb jelszava a "No blood for oil", "Egy csepp vért sem az olajért". Emögött az a nyíltan hangoztatott feltételezés áll, miszerint az egykori olajkereskedők által irányított Bush-kormányzat elsősorban azért robbantaná ki a háborút, hogy Irak bőséges olajtartalékait az amerikai olajtársaságok kezére játssza."A>>rezsimváltás
Én, olajat?
Mind a két vélemény félig igaz. Egyfelől kevés bizonyíték utal arra, hogy a kormányzat szeme előtt, amikor külpolitikáját megtervezte, épp a Chevron vagy az Exxon gazdagodása lebegett célként. Sőt. Ha a Bush-kormányzat az olajipar kívánságaihoz akarta volna hangolni külpolitikáját, akkor a mostanival szinte teljesen ellentétes kurzust kellene követnie. (Az iraki készletek kiaknázása után ácsingózó amerikai olajtársaságok az Öböl-háború befejezése óta azért lobbiznak, hogy az Egyesült Államok csökkentse vagy akár oldja fel a Szaddám Huszein elleni szankciókat.) Másrészt viszont, még ha az olaj a kormányzat háborús terveiben nem játszik is semmilyen szerepet, vagy csak elenyészőt, tény, hogy a Szaddám utáni Irak újraszervezésekor ez a probléma megkerülhetetlen lesz. Számításaim szerint - melyeket fehér házi hivatalnokokkal folytatott beszélgetéseimre alapozok - legalább három tanulmányt vagy kormányzati jelentést adtak ki e tárgyban, és legalább két továbbit készítettek a kormányzattal szoros kapcsolatban álló think tankek. A külügyminisztérium elkezdett egy Irak jövője című projektet, amelynek égisze alatt a karácsony előtti héten kétnapos tanácskozást folytattak iraki születésű olaj- és gázipari szakemberekkel az ország energiaiparának sorsáról.
Talán nem meglepő, hogy a kormányzaton belül kialakult vita a Szaddám utáni Irak olajáról lényegében az iraki "galambok" és "héják" közötti küzdelem folytatása. Az egyik oldalon Colin Powell külügyminiszter áll, s vele az Egyesült Államok külügyi apparátusa meg a Pentagon és a külügy karrierhivatalnokai; a másikon pedig Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes, a Pentagon védelmi tervezőcsoportja, melynek elnöke Richard Perle, az újkonzervatív politikai kinevezettek a kormányzat legkülönfélébb posztjain, valamint a konzervatív sajtó és think tankek. A galambok érvelésének lényege szerint mihelyst Szaddámot - és vele az iraki atombomba fenyegetését - sikerül kiiktatni, a nemzet olajkincsét az egész Közel-Keletet stabilizáló tényezőként kell felhasználni, és épp az olaj segítségével kell megnyugtatni Irak szomszédait, hogy Amerika csak Szaddám ellen háborúzott, és nem másért, hogy a háború nem a Közel-Kelet imperialista leigázásának első lépése. A héják ennek épp az ellenkezőjét állítják: az iraki olajtartalékokat arra kell felhasználni, hogy a Közel-Keletet a mi demokratikus, kapitalista képünkre alakítsuk újra, és a megnövelendő iraki olajtermelést a térség szaúdi dominanciája ellen, sőt akár az OPEC felbomlasztásának érdekében kell bevetni.
A nép nevében
A Powell-féle álláspontot három tanulmány fejti ki: az első a Pentagonban készült, a második több tárca közös munkája, a harmadikat pedig a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations, CFR) és a houstoni James A. Baker III. Közpolitikai Intézet közösen készítette.
A CFR/Baker-tanulmány arra keresi a választ, hogy mi az, ami jól, és mi az, ami balul sülhet el a sikeres invázió után. Abból a feltételezésből indul ki, hogy miután elül a csatazaj, az Irakot megszálló amerikai erőket az amerikai indítékokkal szemben gyanakvó arab államok, valamint a felszabadításért hálás, ám nemzeti előjogait veszélyben érző iraki középosztály veszi majd körül; és talán, harmadik tényezőként, azon irakiak egy kis csoportja, akik bosszút forralnak az amerikai érdekeltségek ellen. Az ellenreakció megelőzésének érdekében a szerzők szerint az Egyesült Államoknak meg kell cáfolnia azt a vélekedést, miszerint a háborút az amerikaiak azért robbantották ki, mert "el akarták >>lopniA CFR/Baker-tanulmány azt szorgalmazza, hogy ahol csak kivitelezhető, az Egyesült Államok többoldalú megközelítést alkalmazzon az átmenet levezénylésekor, és hogy ebbe vonja be az iraki szakmai elitet is. A Pentagon-jelentés (amit nem hoztak nyilvánosságra) ugyancsak azt javasolja, hogy az Egyesült Államok saját maga helyett "többnemzetiségű erőkre építsen". A CFR/Baker-tanulmány külön is hangsúlyozza: a konfliktus után "az iraki szakemberek képesek lesznek arra, hogy az Egyesült Nemzetek folyamatos felülvizsgálata mellett a normális kerékvágásban intézzék az iraki olajügyleteket. Az ENSZ >>élelmiszert olajért programjának folytatása segít abban, hogy a források elosztási mechanizmusait a korrupció minimálisra szorításával lehessen kiépíteni, és hogy átlátható legyen az elsőbbségek rendszere az olajjövedelmek allokációjakor." Az irakiak, állítja a jelentés, "rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyek az olajiparuk jövőbeni irányának kijelöléséhez szükségesek. A túlzott amerikai beavatkozás csak arról győzné meg őket és a világ többi részét is, hogy az Irak elleni hadműveleteket imperialista célok motiválták, nem pedig a leszerelés."
A jelentés meglehetősen szűkszavú arról, hogy Irak vajon milyen gazdasági rendszert választ majd saját erőforrásainak menedzseléséhez, de nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az irakiak ragaszkodni fognak az erőforrások állami tulajdonban és állami ellenőrzés alatt tartásához. A tanulmány Kuvait példáját idézi, amely - miután 1991-ben az Egyesült Államok és koalíciós partnerei felszabadították - külföldi cégeket fogadott infrastruktúrájámak újjáépítésére, de szilárdan visszautasított minden külföldi befektetőt az olajiparába. "Az iraki nacionalisták - állítja a jelentés - a kuvaiti megközelítés egy változatát is alkalmazhatják." A külügyminisztérium és Powell egyes hírek szerint azért szeretné az iraki kormány kezében látni az olajat, hogy az ország a központi hatalom irányítása alatt egyben maradjon.
A CFR/Baker-jelentés azt sem zárja ki, hogy Irak az OPEC tagja maradjon. "Az OPEC egyik alapító tagjaként Irak erős történelmi késztetést fog tapasztalni arra, hogy megmaradjon a szervezetben. Legalább ilyen fontos az a tény is, hogy az OPEC-kvótán felüli termelés nem nyújt majd megnövekedett erőforrásokat." A CFR/Baker-tanulmány és a tárcaközi tanulmány összességében a Szaddám nélküli status quo antét vetíti előre. Irakot továbbra is Bagdadból irányítja majd az ország szakértő elitje, amelyben túlsúlyban vannak a kisebbségi szunniták. Irak, Irán és Szaúd-Arábia küzdeni fog a vezető szerepért az OPEC-en belül, de a szervezetben továbbra is - nagyobb tartalékaik okán - a szaúdiak viszik majd a prímet.
Járulékos változások
A CFR/Baker-anyag az óvatosság hangján szól a Szaddám bukását követő hónapok és évek olajkitermeléséről. Míg az ország a becslések szerint a második legnagyobb olajtartalékkal rendelkezik a világon (Szaúd-Arábia után), a kitermelés 1979 óta folyamatosan csökken. Ma 2,6-2,8 millió hordót állít elő naponta - a Sivatagi vihar előestéjén ez a szám 3,5 millió volt. Ahhoz, hogy a mostani termelést visszatornásszák az Öböl-háború előtti szintre, a tanulmány szerint 18 hónapra és mintegy 8 milliárd dollárra lenne szükség - meg még 20 milliárdra az 1990 előtti Irak áramszolgáltatói rendszerének újjáépítéséhez. A végcél, a 6 millió hordó/nap kitermelés (Szaúd-Arábia most tart 8 milliónál) "földtanilag lehetséges, de több évig tartó és több tízmilliárd dollárra rúgó befektetéseket igényelne". A tanulmány az olajat nem mint az ország rekonstrukciójának a kulcsát látja, hanem mint az ország egyik olyan részét, amit újjá kell építeni; "az iraki olaj nem jótétemény, hanem megoldásra váró probléma". Ennek megfelelően a szerzők nem jósolják azt sem, hogy Irak egyhamar a Közel-Kelet kapitalista mintaállamává válik. Az iraki városok és az iraki ipar újjáépítése inkább a szomszédaitól és az Egyesült Államoktól érkező segítség és tanács függvénye lesz. Összességében a CFR/Baker-tanulmány, amelynek megállapításait magának vallja Colin Powell és az Egyesített Vezérkari Főnökség, legpontosabban konzervatívként jellemezhető. Fókuszában a Szaddám által jelentett katonai fenyegetés elhárítása áll, ezen túl csak járulékos változásokra számít a régióban.
Automata királyok
A kormányzaton belüli és kívüli neokonzervatívok ezzel szemben radikális, sőt forradalmi nézeteket vallanak arról, hogy mi minden lehetséges, sőt kívánatos a Közel-Keleten. A zűrzavart nemcsak elkerülhetetlennek, de egyenesen jótékonynak tartják. "Már közeledik a felfordulás. De miért ne vághatnánk elébe?" - jelentette ki egy magas beosztású kormányzati tisztviselő. Szaddám eltávolítását nem pusztán a jövőbeli atomháborús fenyegetés elhárításaként fogják fel, de ebben látják a térség demokratikus, szabadpiaci elvek szerinti újjászervezésének módját is. Egy kormánytisztviselő szerint a térség most a nácik által megszállt Európához hasonlatos, a Szaddám utáni Közel-Kelet pedig a II. világháború utáni Európához. "A II. világháború utáni stratégiai gondolkodásunk azt kereste, hol vannak azok a legfontosabb ipari területek Európában, amelyeknek nyugati ellenőrzés alatt kell maradniuk, hogy érvényesíteni tudjuk a kontinensen a stratégiai dominanciánkat" - állította. "Ha ugyanígy gondolkodunk a Közel-Keletről, az olaj, a szaktudás és a földrajz kombinációja miatt először Irak ugrik be."
A neokonzervatívok nem aggódnak az esetleges iráni, szíriai, szaúd-arábiai bírálók miatt - azért, mert ellenségeket látnak bennük, akiket épp a demokratikus, szabad piacgazdasággal rendelkező Irak söpör majd félre. Elvetik az ENSZ közreműködését, sőt bármiféle multilaterális részvételt a Szaddám utáni átmenetben. "Ez lesz az a pillanat, amikor vagy beigazolódnak az elképzeléseink, vagy leléphetünk. Egy új demokratikus vagy politikai berendezkedés bevezetésekor nem számíthatunk a nemzetközi közösségre. A dolog a következőképpen működhet. Az uralkodó erő szétosztja a hatalmat és a gazdaságot. Azok az emberek, akiket kiválaszt, automatikusan királyok lesznek. Akarunk-e mi lenni a királycsinálók, vagy inkább ráhagyjuk az egészet az ENSZ-re? Nem hiszem, hogy ez utóbbit bölcsen tennénk. Fogadni merek, hogy az ENSZ Irak szomszédainak a jóváhagyását kérné - de mindegyiknek megvan a maga súlyos érdekeltsége. Három közülük problematikus lenne: Rijád, Teherán és Damaszkusz. És az ENSZ rajtuk keresztül dolgozna."
A legrosszabb dolog a világon
Az újkonzervatívok az olaj kérdését is szabadpiaci alapon közelítik meg, és meg akarják kerülni az Iraki Nemzeti Olajtársaságot. A külügyminisztérium - sopánkodott egy újkonzervatív hivatalnok - "azt akarja, hogy a szunniták hatalmon maradjanak, és ők az államon keresztül juthatnak hozzá az erőforrásokhoz. A síiták és mások inkább az állam csődjében és a versengő piaci vállalkozásokban érdekeltek." Egy, a Heritage Foundation számára megrendelt tanulmány - amit a kormányzat újkonzervatívjai kedvezően fogadtak - így érvelt: "A Bush-kormányzatnak iránymutatást kell adnia, és rá kell vezetnie a jövendő iraki kormányt arra, hogy alapvető, strukturális gazdasági reformot hajtson végre. Ennek a folyamatnak ki kell terjednie az állami tulajdonú vállalatok nagyarányú, rendezett és átlátható privatizációjára is, különösen az olajszektor átszervezésére és magánosítására."
Az újkonzervatívok távolról sem az Enron profitjának a növelését viselik a szívükön. A privatizációt ideológiai alapon szorgalmazzák - és éppannyira támogatják az új iraki társaságok beruházásait, mint az amerikai olajtársaságokéit. "Támogatnunk kell a helyi (magán)csoportokat" - vélekedik egy energiaipari szakértő, aki szorosan együttműködik a kormányzati újkonzervatívokkal. Eme elképzelés szerint az iraki olaj magánosítása olyan eseménysorozatot indítana el, amely átalakíthatja a Közel-Keletet. Ha Irak magánkézbe adja az olajkészleteit, szükségképpen kilép az OPEC-ből is, hisz az OPEC szigorú keretek közt tartja a tagországok kitermelését és exportját. Márpedig ha Irak kilép az OPEC-ből, akkor a világ nagy olajtermelő országai közül immár kettő lenne a kartellen kívül (a másik Oroszország), és ez alapvetően kérdőjelezné meg a szervezet képességét a világpiaci árak és a kitermelés szabályozására. Ez nagy valószínűséggel alacsonyabb olajárakat eredményezne, ám a neokonzervatívok fontosabbnak tartják azt, hogy csökkentené Szaúd-Arábia gazdasági és politikai súlyát, sőt veszélybe sodorná magát a szaúdi rezsimet is. "Nem hiszem, hogy a felfordulás Szaúd-Arábiában vagy akár az ország szétszakadása a legrosszabb dolog lenne a világon. Nem látom a lehetőségét, hogy elegánsan kiszálljanak. [É] Előbb állnak össze Szíriával, Iránnal és Líbiával, hogy hagyjanak minket kivérezni Irakban. Öt év múlva igazi ellenség lehet belőlük. Nem hiszem, hogy ez a kapcsolat bármiféle további haszonnal kecsegtet bennünket." Ez a tisztviselő a maga nevében beszélt ugyan, de más neokonzervatívok, köztük Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes, hasonló nézeteket vallanak. Úgy vélik, Szaddám eltávolításának kívánatos következménye lenne az OPEC és a szaúdi rezsim bukása.
Az eseményeknek ez a képzelt láncolata - mely Szaddám megbuktatásával kezdődik és a Közép-Kelet demokratikus, szabadpiaci átalakulásával ér véget - részben annak az optimista latolgatásán alapul, hogy Irak olajiparát milyen sebességgel lehet újjáéleszteni, és mennyi olajat is tudna valójában produkálni. "Ha a sarkunkra állunk az arab világ rekonstrukciója és egy új politikai rend bevezetése érdekében, Irak jó hely az első lépés megtételére. Iraknak ugyanis vannak forrásai az újjáépítéshez. Nincs szüksége hatalmas segélyekre. Ez az olaj egyik nagy előnye." A kormányzati emberek Paul Michael Whibeyhez irányítottak, ahhoz a washingtoni energiaipari szakértőhöz, aki korábban egy konzervatív izraeli elemző intézet washingtoni kirendeltségén dolgozott. Whibey szerint az iraki olajipar felvirágzása várható. "A Szaddám utáni Irakban, úgy vélem, nagyon jelentős újabb készletekre számíthatunk Irakból. Iraknak valószínűleg legalább akkora, de talán nagyobb tartalékai is vannak, mint Szaúd-Arábiának" - állítja. Whibey szerint az oroszországi és nyugat-afrikai termelés drámaian csökkentheti az Egyesült Államok függőségét Szaúd-Arábiától, és felgyorsíthatja az OPEC széthullását. E szerint a forgatókönyv szerint "nem kapunk túl sok olajat a szaúdiaktól. Olyan helyeken, mint Szaúd-Arábia, nincs szükségünk katonai támaszpontokra. Újra kell definiálnunk stratégiai érdekeinket." Whibey és az újkonzervatívok álláspontja szerint nemcsak kívánatos az, hogy az Egyesült Államok szakítson a szaúdi rezsimmel, de ez a szakítás nem kockáztatná Amerika jelenlegi vagy jövőbeni olajellátását sem.
Szaddám utáni körvonalak
Hogy az Egyesült Államok végül is melyik kurzust követi majd a Szaddám utáni Irak olajkincsének tekintetében, nagyrészt attól függ, hogy mi történik a háború alatt - már ha lesz háború egyáltalán. Ha Amerika az ENSZ támogatása nélkül vonul hadba, és ha a szaúdiak a háború alatt és után megtagadják az együttműködést, akkor a neokonzervatívok álláspontja kerekedik majd felül - márpedig ők kizárnák Rijádot és az ENSZ-et a háború utáni rekonstrukcióból. Ám a legvalószínűbb fordulat mégis az, hogy az Egyesült Államok megszerzi mind az ENSZ, mind a szaúdiak támogatását, bármennyire vonakodnak is most a háborútól. Ez pedig azokat hozza helyzetbe, akik az ENSZ-re bíznák az iraki olajipar felügyeletét, és a szaúdiakban inkább szövetségest, mint ellenséget látnak. Powell mérsékeltjeinek a kezére játszhat az is, hogy feltehetően pontosabban becsülték fel Irak és Szaúd-Arábia olajtartalékait, mint az újkonzervatívok. A legtöbb szakember úgy véli, a szaúdi és a perzsa-öbölbéli olaj a jövőben is meghatározó szerepet fog játszani a világ energiaiparára vonatkozó számításokban, és hogy az újkonzervatívok kalkulációi "elszálltan optimisták". Szaúd-Arábia - állítják - a világ feltárt olajtartalékainak 25-30 százalékával rendelkezik, míg Oroszország a globális készletek 4,6, Irak pedig 10,8 százalékával. Azaz még ha az Egyesült Államoknak sikerülne is az iraki olajat az ellenőrzése alá vonni, még ez sem szabadítaná meg szükségszerűen a Rijádtól való függőségtől.
Aligha kétséges: az újkonzervatív héják döntő szerepet játszottak abban, hogy az inváziót észérvekkel támasztották alá. De végül - akárcsak a háborút megelőző diplomáciai mesterkedések esetében - a Szaddám utáni Irak körvonalainak a megrajzolásakor is a galambok kerekednek majd felül. Ha az olajról van szó, rendszerint a realistáké és nem a radikális idealistáké a végső szó.
John B. Judis
(fordította: Tángál P.)
(A cikk eredeti változata a The New Republic című hetilap 2003. január 20-i számában jelent meg. Az újraközlés a THE NEW REPUBLIC, (c) 2003, The New Republic, LLC engedélyével történik. A cím és a közcímek a Narancs szerkesztőségétől származnak.)
