NATO: hasadó szövetség: Mit nem beszél az a német

szerző
Dorogman László
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szövetségi szolidaritás homlokzata mögött Washington megkezdte a NATO-tagállamok osztályozását. A fő kritérium: mennyire lehet számítani az egyes országokra az amerikai elnök által rendszeresen emlegetett "készségesek koalíciójában", amely az Egyesült Államok globális intervenciós politikáját hivatott szolgálni a NATO-n belül és azon kívül is. A szelekció első prominens áldozata a visszaminősített Németország, miközben a kelet-közép-európai új (illetve leendő) NATO-tagok némelyike lendületesen igyekszik beférkőzni Washington kegyeibe. Hosszú távon ez akár a NATO súlyának csökkenését, az USA puszta segédcsapatává degradálását is eredményezheti.

A szövetségi szolidaritás homlokzata mögött Washington megkezdte a NATO-tagállamok osztályozását. A fő kritérium: mennyire lehet számítani az egyes országokra az amerikai elnök által rendszeresen emlegetett "készségesek koalíciójában", amely az Egyesült Államok globális intervenciós politikáját hivatott szolgálni a NATO-n belül és azon kívül is. A szelekció első prominens áldozata a visszaminősített Németország, miközben a kelet-közép-európai új (illetve leendő) NATO-tagok némelyike lendületesen igyekszik beférkőzni Washington kegyeibe. Hosszú távon ez akár a NATO súlyának csökkenését, az USA puszta segédcsapatává degradálását is eredményezheti.Donald Rumsfeldet nem igazán szeretik Németországban. A szókimondó amerikai védelmi miniszter (aki már Gerald Ford elnöksége alatt is a Pentagon gazdája volt egy ideig) legutóbb azzal tette magát népszerűtlenné az Északi-tenger és az Alpok között, hogy kijelentette: az iraki rendezésből és újjáépítésből magát kivonó Németország olyanokkal került egy társaságba, mint Kuba és Líbia. Pár héttel korábban pedig - ugyancsak Irak, illetve az ottani katonai beavatkozás kapcsán - Rumsfeld a "vén Európa" részének nevezte Berlint és Párizst, szembeállítva őket az "új Európával", vagyis azokkal a kelet-közép-európai országokkal, amelyek Amerika oldalán állnak Irakkal szemben.

Egy nyúlra heten

A miniszter kijelentései felháborodást keltettek német földön. Az ottani lapok - pártállástól függetlenül - "vadnyugati stílusú, eszement lövöldözésnek", az "egyetlen szuperhatalom hübriszének", a "német-amerikai barátság és a közös értékek lábbal tiprásának" minősítették Rumsfeld szavait. A Saarbrücker Zeitung még azt a feltevést is megkockáztatta, hogy Németország hamarosan megkapja a "lator" címkét Washingtontól, és egy sorba kerül Iránnal, Észak-Koreával és Irakkal, új láncszemként a "gonosz tengelyében".

A kétoldalú viszony, amely igen jónak volt mondható Bill Clinton elnöksége alatt, látványosan lehűlt az utóbbi hat hónapban. Ehhez hozzájárult a német szövetségi kormány igazságügyi miniszterének a tavaly szeptemberi választási hadjáratban elejtett szerencsétlen megjegyzése is (amikor Bush elnököt Hitlerhez hasonlította, mondván, a külpolitikai hangoskodással mind a ketten a belső gondokról akarták elterelni a figyelmet). A miniszteri faux past enyhíteni akaró berlini nyitányokra Washington rendre elutasítóan reagált: Rumsfeld például egy októberi NATO-tanácskozáson Varsóban nem kívánt találkozni Peter Struck német védelmi miniszterrel, míg a prágai NATO-csúcson Bush csak mosolygós kézszorításra volt hajlandó Gerhard Schröder kancellárral, négyszemközti "tisztázó" eszmecserére nem.

A német kormánynak már novemberben leeshetett volna a tantusz: ez a kimért, hűvös magatartás annak az új amerikai stratégiának a megtestesülése, amelyet pontosan egy évvel ezelőtt harangozott be Rumsfeld helyettese. Paul Wolfowitz, a Pentagon héjáinak vezérszónoka a tavaly februári nemzetközi biztonságpolitikai tanácskozáson Münchenben burkoltan értésre adta: a NATO hosszú távon csak annyiban érdekes (és hasznos) az Egyesült Államok számára, amenynyiben segít megvalósítani az utóbbi stratégiai célkitűzéseit. A kishitű, aggályoskodó (európai) szövetségesek, a hosszadalmas konzultációk, a bonyolult egyeztetési folyamatok csak fölöslegesen gátolják az USA-t abban, hogy tetszése szerint avatkozzon be a világ bármelyik pontján "nemzeti érdekeinek" védelmében.

A Schröder-kormány magát futtatta lesre Washington szemében, amidőn többször és határozottan kizárta, hogy valaha is támogatná Irak lerohanását, illetve aktívan részt venne egy intervencióban. Másfél évvel ezelőtt, a New York-i és washingtoni terrortámadások utáni első ocsúdásban Schröder (a konzervatív ellenzék helyeslésétől övezve) "korlátlan szolidaritásáról" biztosította Amerika elnökét és népét. George Busht és berlini nagykövetét, Dan Coatsot könnyekig meghatotta a szeptember 15-én a német főváros szívében demonstráló, Amerikát együttérzéséről biztosító 200 ezer ember. Ám alig egy évvel később Németország kikerült Washington "legszorosabb szövetségeseinek" a köréből, ami a NATO-n belüli német pozíció látványos gyengülésével járt együtt. A németek leértékelődését jól mutatja, hogy az utóbbi fél évben egyszer sem hívták meg őket az atlanti szervezet válságokkal foglalkozó konzultációira.

Ez az elhidegülés nyert kifejezést a Rumsfeld-féle "vén Európa" kiszólásban, miként a február 8-9-én Münchenben tartott biztonságpolitikai értekezleten: Rumsfeld fagyos némasággal fogadta Joschka Fischer beszédét (amely újfent elutasította az Irak elleni háborút), miként a német diplomácia irányítója sem tapsolta meg az amerikai védelmi miniszternek az intervenció elkerülhetetlenségét sulykoló felszólalását. Ezen a tanácskozáson röppent föl egy új, francia-német kezdeményezés gondolata, amelynek értelmében a két ország az Irakban ténykedő fegyverzetellenőrök számának megnégyszerezését és ENSZ-katonák odavezénylését szeretné elérni, értelemszerűen meghosszabbítva az ellenőrzés időtartamát. Az amerikaiak - aki legföljebb február végéig hajlandók a hosszabbításra - felpaprikázva fogadták a kiszivárgott hírt. A német védelmi miniszter a müncheni tanácskozáson nem kívánta beavatni a terv részleteibe amerikai kollégáját ("majd Schröder kancellár ad róla részletes tájékoztatást a jövő héten" - rázta le Struck az elképedt Rumsfeldet), amit egy amerikai kormánytisztviselő dühösen így kommentált: It is not the way of making friends, azaz "így nem lehet barátokra szert tenni".

Lassan, német, húzd meg magad!

A NATO újsütetű, illetve leendő tagjai viszont rugalmasabbak a berlini kormánynál, és zömmel Washingtonra "tettek" a német-amerikai kötélhúzásban. Ez részben oka, részben következménye annak a jelenségnek, hogy Kelet-Közép-Európa államai immár nem tartanak az újraegyesült Németország "túlsúlyától", annak egész Európára rátelepülő dominanciájától. Bátorítóan hatott rájuk Rumsfeld "új Európa" hasonlata, s gyaníthatóan ennek (is) volt köszönhető, hogy Varsó, Prága és Budapest is csatlakozott a brit-spanyol kezdeményezésű felhíváshoz, amely egységes, Amerika-barát európai fellépést sürgetett az iraki kérdésben január 30-án.

Ezzel csaknem egy időben szavazta meg a cseh parlament az aktív részvételt az Irak elleni katonai fellépésben, demonstratívan biztosítva az Egyesült Államokat Prága szolidaritásáról és bizalmáról. A cseh haderő vegyvédelmi alakulatot küld a Perzsa-öbölbe, eleget téve az ilyen értelmű amerikai felkérésnek. A csehek számára az előny kézenfekvő: még ha nem kerül is sor intervencióra (s ezzel a vegyvédelmi zászlóalj bevetésére), Washington jó pontokkal jutalmazza majd a nemes szándékot.

Itt voltatok csókolózni

Ennél is többet nyom a latban a lengyel odaadás. A külügyminiszter a parlament külügyi bizottságában odáig ment, hogy ENSZ-határozat híján is aktív támogatásáról biztosította az esetleges fegyveres beavatkozást Irakban (igaz, ezt utóbb a szejm plenáris ülésén már nem ismételte meg). Ráadásul a varsói kormány - a budapestihez hasonló hosszú vajúdás után - januárban úgy döntött, hogy az ország légierejét amerikai F-16 típusú vadászgépekkel korszerűsíti. A 48 gép eladása 3,8 milliárd dolláros üzlet a Lockheed-Martin cégnek, egyúttal fontos áttörés az amerikai hadiipar számára. Lengyelország ugyanis ezzel hosszú távon elkötelezte magát amerikai fegyverrendszerek vásárlása mellett, ami jelentősen erősíti az Egyesült Államok pozícióját a NATO keleti szárnyának országaiba irányuló haditechnikai export terén.

A svédek (Gripen) higgadtan, a franciák (Mirage-2000) dühödten fogadták a varsói döntést, amelyet Jerzy Szmajdzinski védelmi miniszter úgy indokolt, hogy "optimális megoldás Lengyelország biztonsága és szövetségi kötelezettségei" szempontjából. Nyíltabban fogalmazott Chris Hill varsói amerikai nagykövet, aki szerint nem csupán egy repülőgéptípus kiválasztásáról, hanem "alapvető politikai, stratégiai és katonai döntésről" volt szó. Hogy mennyire igazat szólt, azt alátámasztja az a tény is, hogy a Lockheed nem kevesebb mint nyolcmilliárd dollárnyi beruházást ígért a lengyel hadiiparnak, ha a svédek elől elhalászhatja a vadászgéptendert. Ez be is jött. Az amerikai hadiiparhoz való kötődés alighanem a politikára is kihatással lesz - vélekednek megfigyelők. Érvelésük szerint ugyanis az egykori szovjet tömb államai e kötődésben távolról sem a jelenlegi egyetlen szuperhatalom akaratának való alárendelésüket látják, hanem önnön jelentőségük felértékelődését: Amerika szövetségesei lettek, megnőtt a súlyuk Németországgal és a német-francia tengellyel szemben.

Hogy e tengelynek van-e még jelentősége, annak lakmuszpróbájára lapzártánk után került sor: a NATO-tanács hétfői ülésén nem hoztak a tagállamok végleges döntést arról, eleget tesznek-e az amerikai javaslatnak, hogy Patriot rakétákat telepítsenek Törökországba, megvédeni az ázsiai NATO-tagállamot egy esetleges iraki SCUD-csapástól. Belgium a hét végén vétóval fenyegetőzött, arra hivatkozva, hogy korai még erről a kérdésről dönteni. Rumsfeld Münchenben "szégyenletesnek" minősítette Louis Michel belga külügyminiszter indoklását, ami igazi szakítópróbát vetít előre a NATO-n belül. Amenynyiben a hétfőn francia egyetértéssel erősített belga vétó végleges marad (ezt Colin Powell amerikai védelmi miniszter vasárnap "megbocsáthatatlan" minősítéssel illette), ez alighanem helyrehozhatatlanul megbontja a NATO egységét.

Fegyverre nem is méltatunk

Az elidegenedés Washington és a nyakas európaiak között tovább mélyülhet február 14-én: ezen a napon kerülne a Biztonsági Tanács elé az orosz támogatást is élvező német-francia terv az iraki ellenőrzés kiszélesítéséről. Ugyanezen a napon terjeszti a BT elé újabb jelentését Hans Blix, az ENSZ-ellenőrök főnöke és Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatója. Amennyiben a jelentés Irak magatartását kedvező fényben tünteti fel, gyengítve a háborúpártiak érveit, Washington erős kísértést érezhet arra, hogy - híven Wolfowitz egy évvel ezelőtti fejtegetéséhez - hátat fordítson a NATO-nak, és a saját szakállára cselekedve határozzon Irak megfenyítéséről, Szaddám Huszein elnök rendszerének megdöntéséről. A jelek újabb "sivatagi vihart" jósolnak, amit már csak az iraki diktátor önkéntes távozása akadályozhat meg. Szaddámra erősödő nyomás nehezedik: a katari emír a múlt héten Bagdadban járt, és hatásosan ecsetelte a hazájában egybegyűlt "soha nem látott, korszerű fegyverekkel és haditechnikával rendelkező" amerikai egységeket. Eközben Szaúd-Arábia megpróbálja rábírni az "önkéntes" emigrációra Szaddámot és családját, valamint alvezéreit. Svájc vizsgálja a bagdadi zsarnok befogadásának lehetőségét. Az óra ketyeg.

Dorogman László

szerző
Dorogman László
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...